1994. szeptember 25-én, 75 éves korában költözött az általa versben megénekelt „égi város”-ba Fényi István nagykárolyi pedagógus, költő, műfordító. Kaplonyban született 1919. január 10-én, ma már az ő nevét viseli a helybéli iskola, amelynek falára születésének centenáriumán emléktáblát állítottak.
Földi városának és vidékének sokak által rajongásig szeretett Pista bácsija a magyarság szempontjából nehéz időszakban volt magyartanár. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) a legsötétebb Ceauşescu-korszakban is a magyarságtudat ápolásának elkötelezett és avatott harcosa maradt. Nem harsányan, a hatalommal látványosan szembefordulva tette ezt, hanem a maga csendes, szerényen konok módján. A kitartáshoz szükséges erőt a szelíd, emberszerető, mindig jóságra, becsületességre, tisztességre törekvő „halk szavú tanár-költő” mélyen átélt vallásosságából merítette.
Megingathatatlanul hitt a Biblia tanítása szerint való élés feltétlen szükségességében. De szilárdan bízott a szülőföld, az anyanyelv, a kultúra és a közösség megtartó erejében is. A maga választotta erkölcsi normák minden körülmények közötti szigorú betartásával elnyerte a környezetében élők tiszteletét, sok diákja számára példaképpé vált.
A következőket a volt tanítványból lett pályatárs, Tapodi Zsuzsa irodalomtörténész, egyetemi tanár Költő árnyékban című, Fényi István költészetéről írt tanulmányából idézem. „Belénk építette magát, mint Kőműves Kelemen a legdrágábbját – köszöntöttem hetvenötödik születésnapján 1994-ben. – Az arany puha fém, fokozatosan kopik. Pista bácsi is felőrlődött a mindennapokban, de bearanyozott mindenkit, aki a közelében élt. Lényéből mindaz, ami örök, ott él bennünk tovább, ahogy a hajdani violák illata is érződni fog verseiből még nagyon sokáig – búcsúztattam pár hónap múltán a bukaresti rádió magyar adásában.”
Talán csupán hajdani tanítványai és azok tudják igazán megérteni, átérezni ezeket a sorokat, akik Fényi Istvánt személyesen ismerték, és érzékelték azt az egész lényéből áradó jótékony, lélekmelengető kisugárzást, amely csak nagyon kivételes emberek közelében tapasztalható. Évtizedeken át – amíg a megyei napilap riportereként dolgoztam és ilyesmire is jutott időm – szinte valamennyi Nagykároly és vidékén élő (vagy innen elszármazott), nagy népszerűségnek, elismertségnek örvendő személyiség olyanféle vallomásait is lejegyeztem, amelyekben maguk az érintettek mutatják be saját életútjukat. E „szabály” alól Fényi István kivételt képez. Pista bácsit még súlyos megbetegedésének a hírére is képtelen voltam riporterként felkeresni. Gondolni se akartam, mertem arra, hogy a visszaemlékezéseit addig kellene rögzítsem, amíg lehet, hiszen – legalább fizikai értelemben – ő sem halhatatlan…
Szerencsére több mint negyven éve (még az „átkosban”) készítettem vele egy olyan rövid interjút, amelyből az alábbi részlet betekintést kínál Fényi István kivételes erkölcsi és eszmei világába.
„– Tavaszi szőlővessző és A világ benépesítése című, eddig megjelent két verseskötetén kívül három fordításkötettel is megajándékozta az olvasókat. Hogyan lehetséges, hogy mégis csak két alkalommal lépte át könyvkiadó küszöbét?
– Gyanús lettem volna önmagamnak, ha a kiadó szerkesztőivel haverkodom. Ezért inkább a postára bíztam a kézirataimat.
– Ha rámenősebb lenne a kiadókkal, több önálló kötete jelent volna már meg?
– Talán. De a művészet elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés!
– Fényi Istvánt írótársai és a kritikusok egymás közt halk szavú költőnek becézik. Nekem úgy tűnik, nem ok nélkül: több mint egy évtizede ismerem, négy esztendeig tanítványa is voltam, mégsem hallottam soha, hogy felemelte volna a hangját. Mindig szerénynek, sorsát csöndes alázattal vállalónak láttam. Jó az, ha egy alkotó ember ilyen lelki felépítésű?
– Biztos, hogy nem! Több agresszivitással, vagyis ha valaki meg tud harcolni írásaiért a szerkesztőkkel, könnyebb érvényesülni. De bennem az a gondolat kerekedett felül, hogy a jó írásban már eleve benne van a nagy nyilvánosság elé jutáshoz szükséges erő, agresszivitás.” (Hétvégi beszélgetés Fényi Istvánnal, Szatmári Hírlap, 1982. május 15.)
Soha olyasmit nem tett vagy mondott, amire erkölcsi alapja ne lett volna, feddhetetlen életmódja a kikezdhetetlenség szellemi tőkéjével ruházta fel. Tanári tekintélyének fenntartása érdekében nem volt szüksége olyan pedagógiai eszközökre, mint a büntetés. Nem kellett szigorúnak lennie senkivel, hiszen környezetében mindenki tudta mennyire szigorú – önmagával.
Mások 1989 decembere után előkerült szekusdossziéiból tudjuk, hogy a „kék szemű fiúk” legalább az 1960-as évek közepétől megfigyelés alatt tartották. „Beszélőre” azonban nem hívták. Talán mert a személyét körüllengő humanizmus, erkölcsi tisztaság és jóság még a bukaresti nacionálkommunista hatalom helyi pribékjeit is lefegyverezte.
Azon kapom magam, hogy a Pista bácsira való emlékezés ahhoz hasonló lélekmelengető hatással van rám, mint évtizedekkel ezelőtt ő maga. Annak idején személyiségének bűvkörében tisztábbnak, lelkiekben gazdagabbnak éreztem magam. Az „égi városba” költözésének harmincadik évfordulóján alakjának egyszerű felidézése ugyanilyen érzéseket ébreszt bennem.
Boros Ernő
Egyes források, így például a Wikipédia is, helytelenül adják meg a költő halálának napját, ami nem szeptember 26-a és főleg nem november 26-a, hanem szeptember 25-e
