Ötszázhetven évvel ezelőtt, 1456. augusztus 11-én, a nándorfehérvári diadal után három héttel pestis áldozata lett Hunyadi János hadvezér. Ma már közigazgatásilag a szerb fővároshoz, Belgrádhoz tartozó Zimonyban érte a halál.
Itt egy egész alakos vasszobor hirdeti az emlékét, amely egy egészen naiv és erőtlenségében semmitmondó, tőlünk idegen alakot ábrázol. Megjegyzem, legalább egy mellszobrot megérdemelne az egykori Nándorfehérvár, a mai Belgrád várában is. Aki ott jár, annak nem kis odafigyelésbe és erőfeszítésbe került megtalálni azt a követ, amelyen három nyelven (szerbül, magyarul és angolul) az alábbi szöveg olvasható: „1456. július 22-én Belgrád védői, élükön Hunyadi Jánossal, ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett”. Nos, ez lenne a hála az Európát megrengető hőstettért és áldozatért?
Hunyadi János Európa középső és keleti részében jól ismert, kiváltképpen a Balkánon messzemenően tisztelt történelmi személyiség. Jelentős győzelmeket aratott az Európa, a Magyar Királyság felé terjeszkedő törökök felett, és Konstantinápoly 1453-as eleste után három évvel világraszóló csatát nyert Nándorfehérvár védelménél. A török elleni harcokban, hadjáratokban legközvetlenebb partnere Szkander bég volt, azaz Kasztrióta György albán fejedelem. Mindkettőjük személye ma is európaszerte ismert, hiszen a török előrenyomulás lassítása által történelmi léptékben az európaiság megőrzéséhez járultak hozzá. Az 1456. július 21–22-én lezajló és nagy visszhangot kiváltó nándorfehérvári győzelem hét évtizedre elvette a kedvét a török szultánoknak a további európai hódításoktól. Ebben a végső csatában Hunyadi fő támogatója volt Kapisztrán János, akinek fegyverbe szólító beszédei és Nándorfehérvár határában a Dunába ömlő Száván átkelő keresztesei nagymértékben hozzájárultak a diadalhoz.
Hunyadi János „halhatatlanságának” a jele, hogy Európa, a pápaság megmentése iránti aggodalomból, majd hálából pápai rendeletre bevezették a déli harangszót. Így sokszínű „tündérkertünk”, Erdélyországunk számos vallást követő templomaiban napról napra felcsendül a harang delet és győzelmet jelző örömhangja. Szóval, ne búslakodjunk folyton – arra akad ok elég –, inkább örüljünk keresztény, európai és magyar mivoltunk megőrzésének okán.
Bizony, kontinensünk számos országa hosszú ideig, akár a 15. század végétől a 19. század végéig, vagy éppenséggel a 20. század elejéig az oszmán birodalom hatása alatt létezett. Magyarországon csak másfél századra vetette meg a lábát a félhold, ami nagymértékben köszönhető a törökverő Hunyadinak. Akit a románok is igyekeznek magukénak vallani, mert európai, nemzetközi mércével mégiscsak a legismertebb történelmi személyiség „a kínálatukban”, bár apai ági vélelmezett román származása máig nem igazolt, és biztosan nem becézgették a családi házban Jankónak (Iancunak), legfeljebb Jánoskának, hiszen abban a korban a „román nyelv” még nem is létezett. Ráadásul Magyarország kormányzójaként, erdélyi vajdaként, európai hadvezérként olyan kulturális identitást élt meg, ami összeegyeztethetetlen a jankósággal.
Hunyadi János megbecsülése témájában még leírom az alábbi történetet. Az Erdélyi Vaskapu keleti bejáratánál, a Várhelyhez (Sarmizegetusa) tartozó Zajkány (Zeicani) település közelében 1442-ben Hunyadi fényes győzelmet aratott az Erdélyre törő, sokszoros túlerőben levő török sereg ellen. Ennek emlékére a csata helyszínén a vajdahunyadi vasgyárban öntöttvasból készült emlékoszlopot állítottak 1896. szeptember 6-án, a millenium évében és az ütközet napján. A buzogányos oszlop 1992-ig sértetlenül állott felállítása helyszínén, majd egy júniusi éjszakán erőgépekkel ledöntötték, a buzogány eltűnt, a tetteseket nem találták. Egy évvel később a buzogány előkerült egy közeli tóból, múzeumba került, de innen is eltűnt. 2003. áprilisában az emlékmű talapzatát is elbontották. Mára pedig az utolsó magyar lakos is örök álmát alussza a falu temetőjében. Talán az volt a gondja Iancu „szimpatizánsainak”, hogy János csatájának helyszínét a monarchiabeli Történelmi és Régészeti Társulat jelölte meg?
Nemrég nagyon sokan örömmel, érdeklődéssel, szeretettel követtük a Hunyadi János korát, katonai sikereit, személyiségét bemutató filmet. Ráadásul némi büszkeséggel töltött el, hogy a zabolai származású, Kézdivásárhelyen érettségizett, a színművészeti tanulmányait Marosvásárhelyen végző, filmes karrierjét megelőzően a Tompa Miklós nevét viselő teátrum deszkáit koptató Kádár L. Gellért volt a Hunyadi c. filmsorozat főszereplője. Bán Mór alkotásának érdeme, hogy megerősítette az odafigyelést a 15. század dicső korára, a kormányzó személyiségére, európai léptékű hőstetteire, sőt még a vajdahunyadi vár meglátogatására is kedvező reklámként szolgált.
Az elmúlt esztendőben kétszer is jártam Vajdahunyadon. Első alkalommal alaposan megcsodáltam a szépen restaurált vár minden látogatható belső udavarát, tereit, termeit, kiállításait. Országház terem, lovagterem, Aranyház, Mátyás-loggia, Corvin János-bástya, Nebojsza-torony, Buzogány-torony, Kapisztrán-lépcső, kínzócella, gyilokjáró, medveárok, legendás várkút a török felirattal ésatöbbi. A vajdahunyadi vár (Castelul Corvinilor, régen castelul Hunedoara) az egykori dicsőséget hirdeti a jelenen át a jövőnek. Luxemburgi Zsigmond magyar királytól kapta adományba Hunyadi János apja a család névadó hunyadi birtokát, és a megörökölt erődítményt a fiú építette ki rangjához méltó lovagvárrá. Hunyadi János kormányzósága alatt a várban élt felesége, Szilágyi Erzsébet.
Második vajdahunyadi látogatásomkor kívülről szemlélhettem, hogy időközben felkerült Hunyadi termetes szobra az egyik várbástyára. Ekkor természetjáró társaimmal nosztalgia-kirándulást tettünk a monarchiabeli kisvasút nyomvonalán, amelyen a vasércet szállították a vonatozás és a bányászat aranykorában, amit egy későbbi aranykorszakban sikerült végérvényesen megszüntetni. Egyúttal megtapasztaltam, hogyan éli mindennapjait a nagy hadvezér, Hunyadi János emlékét is felidéző város, amely nándorfehérvári győzelmének és azt követő halálának 570. évfordulója alkalmából emlékévet hirdetett. A vajdahunyadi várban lezajló eseménysorozat vásárt, filmvetítést, Stradivarius zenei napokat, középkori fesztivált hirdet a plakátján. Figyelemfelkeltő bannerekkel is lehet találkozni, a Hunyadi-évet népszerűsítve, például a zenés szökőkúton túli kultúrház előtt, melyen a nagy hadvezér talpig páncélban tekint „alattvalóira”. Egy másik „ínyencsége” az egykor acélos aranykorszakot megélt városnak, hogy a kohászati kombinát vendégházában a kondukátort és korát tárgyi emlékekkel felelevenítő múzeumban (az állandó kiállítás hivatalos neve: Románia lépései a szocializmus és a demokrácia útján) egy maszáj idegenvezető beszél a négy román királyról és a Kárpátok géniuszáról.
Írásom azzal a következtetéssel zárom, hogy a nándorfehérvári fényes győzelem máig agyunkba és szívünkbe vésődött harangzúgása az európai keresztény civilizáció megmaradásának és a magyar történelem egyik legfényesebb győzelmének emléknapja. Nemzeti gyásznapból akad elég, amire emlékezni erkölcsi kötelesség, de miért ne erősítenénk meg a magyar és azon túli köztudatban a nándorfehérvári diadal örömét és jelentőségét? A csata hősét, aki egyúttal életét áldozta fel a Magyar Királyság és Európa védelméért.
Ábrám Zoltán
