Huszonöt éve, 2000. január 30-án a romániai Máramaros megyében aranymosással foglalkozó Aurul cég nagybozintai zagytározójából mintegy 100-120 ezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Zazar és Lápos folyókba, ahonnan a Szamosba, majd a Tiszába került. Az eddigi legsúlyosabb magyarországi vízszennyezés mintegy két hét alatt vonult le a folyó hazai szakaszán, felmérhetetlen károkat okozva annak élővilágában. Erre emlékezve az Országgyűlés 2000. június 16-án február 1-jét a Tisza Élővilágának Emléknapjává nyilvánította.
A román–ausztrál tulajdonú Aurul Rt. Nagybánya környékének fémbányáinak meddőhányóiból nyerte ki az aranyat és ezüstöt, a fejlettebb országokban már nem alkalmazott ciános kioldással. Mivel az eljárás vízigénye igen nagy, a mérgező mosóvizet ülepítés után újra felhasználták. A Zazar község közelében lévő ülepítő gátja 2000. január 30-án éjszaka a heves esőzések, a gyorsan olvadó hó következtében megemelkedett vízszint miatt mintegy 25-30 méteres szakaszon átszakadt, a közel 120 tonna ciánt és nehézfémet tartalmazó szennyvíz a Zazar, onnan pedig a Lápos folyóba ömlött, majd a Szamoson keresztül elérte a Tiszát. A vállalatnál nem létezett kárelhárítási terv, így kísérlet sem történt a szennyezés lokalizálására, enyhítésére.
A magyar vízügyi szervek mindent megtettek a szennyezés ellen
A cianid koncentrációja a magyar határérték 180-szorosa volt, a Szamos-Tisza összefolyásánál 135-szörös, a kiskörei tározónál 34-szeres, Szeged alatt pedig 15-szörös. A Szamos vizében 32,6 mg/l cianidot mértek – már 2,86 mg/l is kritikus az emberi szervezet számára. A halpusztulást Belgrád alatt is észlelték, s a Duna bulgáriai szakaszán is határérték feletti koncentrációt mértek.
Az írásbeli hivatalos román értesítés 2000. január 31-én este érkezett a Felső-Tisza Vidéki Környezetvédelmi Felügyelőségre – bár Nagybánya polgármestere, lévén a román település Szolnok testvérvárosa, még aznap telefonon jelezte a magyar város vezetőjének a helyzetet és annak súlyosságát.
A magyar vízügyi szervek mindent megtettek a szennyezés hatásainak mérséklésére, a Tisza menti települések ivóvíz-ellátásának biztosítására, az élővilág megóvására, illetve a tömeges halpusztulás után a tetemek eltávolítására. Kiskörénél megkezdték a Tisza-tó felduzzasztását, hogy tiszta vízzel töltsék fel a tározót, majd lezárták az öblítőcsatornákat, hogy a szennyezett vizet a mederben tartsák. A mérgező hullám február 7-én érte el Tiszabábolnát, ekkor gyors ürítéssel 25 millió köbméter tiszta vizet engedtek ki, jelentősen hígítva a szennyezést. Az alacsony vízállás miatt az árhullám a mederben maradt, így a holtágak megmenekültek. Bár a koncentráció csökkent, a pusztítás így is jelentős volt – azonban sikerült megóvni a felszín alatti vízbázist és senki sem halt bele a katasztrófába.
Évek alatt állt helyre az ökoszisztéma
A ciánfolt február 12-én hagyta el Magyarországot. Áprilisi becslések szerint 1241 tonna hal pusztult el, valamint számos hallal táplálkozó emlős és madár is. Ám a Tisza gyorsan regenerálódott: fürödni már hamarosan lehetett, s 2002-re helyreállt az alacsonyabb rendű élőlények (pl. kagylók, szitakötők, rákok) állománya; 3-4 év alatt a vízi élővilág 95 százaléka visszatért, és a tiszavirág (Palingenia longicauda) is túlélte a katasztrófát. A halászati vállalkozások azonban nagy veszteségeket szenvedtek el az alacsony hozam és a nehézfémtartalmú üledék miatt; a szennyeződés emellett a turisztikai ágazatot is érintette.
2000. március 10-én újabb tiszai szennyezés történt: március 10-én Borsabányán egy ülepítő gát átszakadt, s 20 ezer tonna nehézfémekkel szennyezett zagy került a Vasérbe, majd a Tiszába. A szennyezés, amely ólmot, rezet és cinket tartalmazott, március 11-én érte el Tiszabecset, és nyolc nap alatt jutott el a magyar határ alsó szakaszáig. Mindössze egy hónappal később azonban a Tiszán rekordmagas árhullám vonult végig, amelynek hatására az árterek mocsarassá alakultak; ezek a területek kedvező szaporodási feltételeket biztosítottak az őshonos fajok számára, elősegítve a folyó élővilágának regenerálódását.
Magyarország 29,3 milliárd forintos kárigényt nyújtott be a ciánszennyezés miatt, amely az élővilág kárait és a helyreállítási költségeket is tartalmazta. Románia az Aurul céget tette felelőssé, de a román–ausztrál vállalat szerint a katasztrófát „előre nem látható körülmények” okozták. A magyar állam 2001-ben kártérítési pert indított, miután az Aurul nem reagált a peren kívüli egyezség ajánlatára. 2006-ban a Fővárosi Bíróság közbenső ítéletében kimondta, hogy az Aurul jogutódja, a Transgold a felelős. 2009-ben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Romániát, mert Nagybányán nem biztosították a tiszta és egészséges környezethez való jogot.
A magyar állam mellett károsult magánszemélyek is pert indítottak a Páneurópa Jogász Unió segítségével az Aurul Rt. ellen, de egyik eljárás sem hozott eredményt. A károsultak nevében polgári pert kezdeményező ügyvéd szerint több alapvető gond is volt az eljárásokkal, például lassította ezeket, hogy a károkozók az Európai Unión kívüli államokban voltak, és mindent megtettek az időhúzás érdekében. Még az idézések célba juttatása és érvényesítése is háromnegyed évet vett igénybe, mert a hiteles fordítások elhúzódtak, és csak a nagykövetségek közvetítésével lehetett ezeket továbbítani, miközben a román állam persze nem törte magát. Mire pedig eredményt sikerült elérni, a kártérítési igény behajtására nem indult büntetőeljárás, mert a szennyező cég megszűnt. Sőt, később a jogutód Transgoldot is felszámolták…
Van, ahol betiltották a cianidos technológiát
A Transgold előbb folytatta tevékenységét Nagybányán, saját állítása szerint jelentős fejlesztésekkel a szennyezés csökkentésére. Később a céget csődbe vitték, a csődeljárásba a magyar állam nem tudott bekapcsolódni, mert nem volt jogerős bírósági ítélet a kár valós értékéről. A cég törlésével végül alperes hiányában az eljárást megszüntették. Később a Romaltyn Mining próbálta újraindítani az „aranymosást”, de Nagybánya önkormányzata lakóövezetté nyilvánította a területet. Hosszas pereskedés után a kolozsvári táblabíróság 2016-ban jogerősen kimondta, hogy a Romaltyn Mining nem hozhat létre ciántechnológiás aranymosó üzemet az egykori Aurul telephelyén.
Az Európai Parlament 2010. május 5-én – Áder János magyarországi és Tőkés László romániai képviselők – indítványára elfogadott állásfoglalásában a cianidos bányászati technológiák uniós szintű betiltására szólította fel az Európai Bizottságot. (Magyarországon 2009 óta törvény tiltja a cianidos bányászati technológia használatát.) A 2000-es események minden korábbinál jobban rávilágítottak a ciántechnológiás bányászat környezeti kockázataira. Ugyan egy kanadai cég még 1997-ben csaknem félmilliárd dollárt fektetett egy újabb cianidos aranybánya létesítésébe Verespatak közelében, de ez nagyfokú tiltakozáshoz vezetett, melynek eredményeként 2021-ben az UNESCO világörökségi státuszba emelte a területet, megvédve a térséget a bányászati károktól.
Egyes magyarországi sajtóorgánumok tévesen közölték azt, hogy az EU végül betiltotta saját területén a cianidos bányászati technológiákat, ez ugyanis azóta sem történt meg, csupán szigorítottak a környezetvédelmi előírásokon.
Időzített bombák
Egy, a 25 évvel ezelőttihez hasonló katasztrófa a környezetvédők szerint bármikor újra bekövetkezhet. Simon Gergely, a Greenpeace munkatársa szerint Nagybányán és Borsabányán is megvannak még a meddőhányók, zagytározók, amelyek időzített bombaként ketyegnek a Szamos és a Tisza felett. Máramaros megyében is több ilyen üzem létesült, a Fehér megyei Szászavinc rézbányája pedig folyamatosan termel. Ehhez még az egykori román diktátor engedélyezte a cianidos technológai alkalmazását. Ekkoriban árasztották el az egész falut úgy, hogy a mai napig csak a templom tornya kandikál ki a vízből, az oda látogatók megdöbbenésére. A legrémisztőbb azonban az, hogy nemrég innen is szennyezés került az Aranyoson keresztül a Marosba.
A bányalobbi éhségén az EU sem tud úrrá lenni. Az Európai Parlamentben ugyan megszavazták a cianidos bányászat betiltását, de ennek nem lett jogkövetkezménye. Cianidos bányákat tehát vígan üzemeltethet bárki az unióban is a mai napig, a legnagyobb éllovasok pedig ebben a környezettudatosságukat egyébként rendszeresen hangoztató skandináv országok. Persze ezeknél a bányáknál vélhetően jobban ügyelnek a meddőhányók biztonságára, mint tették azt Nagybányán a román állam és az ausztrál Esmeralda Exploration szerencselovagjai.
