Borbély Zsolt Attila politológus, közíró, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egyik alelnöke tíz nappal a választások után tette közzé elemzését a Magyar Nemzetben, higgadt, ám éles, helytálló és megfontolandó megállapításai és következtetései alább olvashatók.
Szőcs Géz egyik zseniális írásában a második világháború példáján mutatta be, hogy mennyire könnyű utólag magyarázni a már bekövetkezett eseményeket. Hadrendbe szedte azokat a tényeket és szempontokat, amelyek Németország győzelmét vetítették előre, olyan írói erővel, hogy már-már a történelmet ismerők is meginogtak a realitást illetően.
Most, hogy a Fidesz senki által nem várt mértékű vereséget szenvedett másfél hete, a tízmillió fociszakértő választáselemzővé avanzsált. Mind a kormányoldalon, mind az ellenzéki táborban mindenkinek megvan a maga teóriája arra, hogy miként következett be egy formálisan alig létező, háromtucatnyi taggal sem rendelkező párt földcsuszamlásszerű győzelme. Nem szeretnék kimaradni a sorból, annál is inkább, hogy bár az általam lehetségesnek gondolt forgatókönyvek közül a legrosszabb következett be, de azokat az okokat, melyeket lentebb felsorolok, zárt körben már több ízben is kifejtettem az elmúlt években.
A Fidesz súlyos vereségéhez több tényező egymást erősítő hatására volt szükség. Az alapvető ok nem kétséges, ezt Bogár László vaslogikával vezette le rögtön a választás másnapján: a globális háttérhatalom minden lehetséges eszközt bevetve megbuktatta azt a politikust, aki számos törekvését hatékonyan akadályozta. A többi, ahogy a jeles professzor fogalmazni szokott, a „lejátszástechnikai felszín”. Viszont az sem mellékes, különösen, hogy a mi oldalunk is bőven kínált támadási felületet.
Örömteli, hogy az okok keresése során a Fidesz meghatározó személyiségei, beleértve a miniszterelnököt is, elismernek bizonyos hibákat. Abban például konszenzus mutatkozik, hogy az eddig kormányzó párt gazdasági holdudvarának meggazdagodása és hivalkodó életvitele szerepet játszott a vereségben, különösen, hogy a választói bázis életkörülményei a legutóbbi választás óta nem javultak, sőt, a gazdasági dekonjunktúra és az infláció csak növelte az ellenerők e témájú propagandájának társadalmi hatását.
Az egyértelműen Fidesz-párti Pokol Béla arra is rámutatott, hogy bizonyos csoportok érdeksérelme is belejátszott a végeredménybe, a „trafikmutyit” hozta fel példaként, ami egyébként a tizenhat év kormányzásának leglehangolóbb húzása volt. S nyilván nem az a probléma, hogy a dohányforgalmazást a kormány állami monopóliummá tette, sőt, ez kifejezetten dicséretes, hanem az, hogy finoman szólva sem figyeltek arra, hogy azok nyerjenek a pályázaton, akiknek trafikjuk van. Még a kormányhoz mindig lojális Bencsik András is azt írta akkoron, hogy legalább annyit el kellett volna fogadni alapelvként, hogy egy ember – egy trafik.
Nem lenne illendő hallgatni arról a jelenségkörről, amire Pesty László emlékezetes, nagy port felvert tusványosi kijelentése mutatott rá. A felvétel, melyen az ismert fideszes filmes mellett barátaink és harcostársaink, Andócsi János, Szőke László és Bayer Zsolt szerepelnek, ma is elérhető a világhálón. Látszik, hogy senki nem állt oda vitatkozni Lacival, én sem, vélhetően azért, mert mindenki úgy sejtette, hogy nem teljesen alaptalanok az amúgy nagyon érdesen megfogalmazott vádak. Nem lett volna szabad ezt a kérdést levegőben hagyni. Ha igaz az, hogy NER-es körök einstandoltak jól menő vállalkozásokat, akkor ezt ki kellett volna vizsgálni, ha nem igaz, akkor a rágalmazókat beperelni.
A globalista médiának sikerült elültetni széles tömegek agyában azt a gondolatot, amivel egy évtizede a Jobbik teleplakátolta az országot: „Ti dolgoztok, ők lopnak.” Ami így megfogalmazva durva eltorzítása a valóságnak, hiszen a Magyarország rengeteget fejlődött, az állami vagyon nőtt, a lopás sem lopás, hanem a saját tábor egyes tagjainak helyzetbe hozása vitatható, de jellemzően törvényes eszközökkel. Végül azt se feledjük, hogy e jelenségkör minden politikai rendszer működésének része.
De amikor ez ömlik az átlagpolgárra minden csatornán, a kormányzati kommunikáció pedig nem kismértékben (egyébként fontos, sorsunkat meghatározó) világpolitikai kérdésekre fókuszál, akkor sokakban felmerül, hogy terelés történik. Benne volt ebben az ellenzéki győzelemben a „csurran, cseppen”, benne volt megannyi, sok esetben dokumentált e témát érintő podcast, a Partizán és más műhelyek következetes, kitartó szellemi aknamunkája, a külföldi feketepropaganda s az alaptalan, gyalázatos Putyin-pincsizés.
Mindezzel sikerült elérni, hogy olyan tömegek is az urnákhoz járuljanak, melyek mindeddig nem képezték a politikai folyamat részét. Elsősorban a soha más rendszert meg nem élő, a hatalom ellen könnyen mobilizálható, a közösségi média által mozgatott fiatalok, de minden bizonnyal számottevő a politika iránt eddig nem érdeklődő, Magyar Péter sármjától elolvadó háziasszonyok, valamint a „mitläuferek”, a többséghez húzók száma is. Olyan hangulatot sikerült teremteni az országban, ami a vélelmezhető győztesre voksolókat a Tisza Párt mögé állította. Hogy a magam személyes megélését is említsem: sosem tapasztaltam korábban olyat, hogy szegedi benzinkútnál, nagytétényi kisboltban vagy makói negyedosztályú kocsmában az legyen a téma, hogy itt az alkalom elzavarni a kormányt.
A győzelem esélye lelket öntött a frusztrált ellenzéki tömegekbe, reményt és célt adott nekik, attól függetlenül, hogy senki sem tudhatta, hogy mire szavaz, hisz megmondták előre, hogy nem beszélnek nyíltan a terveikről, mert akkor megbuknak. Így voksoltak ugyanarra a pártra az egykori SZDSZ és a Jobbik hívei, így került egy táborba Kéri László és Király B. Izabella.
A helyzet, minek szépítsük, katasztrofális. Nem véletlenül üzente megannyi hazafi egymásnak a választás estéjén azt a fohászt, hogy „Isten óvja Magyarországot!”. Kicsiben akkor érezhettünk hasonlót, amikor a rendszerváltás utáni korszak toronymagasan legjobban teljesítő főpolgármestere, Tarlós István elvesztette a választást, és helyét egy szivárványos, ukrán zászlós, semmihez nem értő, teszetosza figura foglalta el. Csakhogy most nem egy város, hanem az egész ország jövője a tét.
Itt állunk egy energiaválság küszöbén, a mélyállami erők háborúra készülnek, a woke-őrület továbbra is tombol, s nemcsak bástyáinkat rohamozza, de Hegedüs hadnagyokat is talál. A győztes csapat egyik közismert figurája ideáltipikus példája a gyermekek lelkét mérgező LMBTQ-aktivistáknak. Mégsem eshetünk letargiába, egyben kell tartani a több mint kétmilliós nemzeti tábort, visszatérési utat biztosítani a kijózanodóknak, építkezni kell, kisközösségeket formálni s készülni a következő megméretésre.
Kós Károly történelmünk legnagyobb tragédiáját követően, 1921-ben adta közre a Kiáltó szó című röpiratát, melyben a realitással való szembenézésre és önmaga megszervezésére hívta az erdélyi magyarságot. Az akkor megfogalmazottak – mutatis mutandis – aktuálisak a jelen helyzetben is. Hadd idézzem: „Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. […] De tudom: talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé! […] Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Aki fél, aki gyáva, aki nem bízik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábunk elé gáncsot vet, a mi árulónk az! […] A fundamentum, amire nyugodt lelkiismerettel és bízó lélekkel építhetünk: kétmillió magyar.”
Bő kétmillió magyar most is várta, hogy mit mond a vezér, akiben bízott, s akiben e tábor elsöprő többsége most is bízik. Orbán Viktor első megszólalása mélyen emberi volt, ugyanakkor bölcs és erkölcsi szempontból irányadó. Nem az a cél, hogy az új kormány szakadékba vigye az országot, sőt, ha netán valamit jól csinál, azt támogatni kell, amiben pedig ellenkezik a nemzeti érdekekkel, azt minden fórumon szóvá tenni.
Jól látható, hogy Magyarország következő miniszterelnöke még mindig kampányüzemmódban működik, a közmédiának adott interjúk során pont annyira arrogáns, bárdolatlan és agresszív volt, mint a korábbiakban, viszont néhány kulcskérdésben – rezsicsökkentés, családtámogatás, határkerítés, Ukrajna uniós csatlakozása, illetve anyagi támogatása, vagy a külhoni magyarság ügye – korrekt álláspontra helyezkedett. Idő kérdése, hogy mennyire fog kitartani ezek mellett hatalmas globalista ellenszélben.
A nemzetben gondolkodó magyarok a közösségépítés mellett reménykedhetnek, hogy az új kormány nem fogja elkótyavetyélni a visszaszerzett állami vagyont, idegen kézre adni ismét a stratégiai ágazatokat, hogy nem fogják drag queenek az óvodások agyát szennyezni, hogy nem sodródunk bele a háborúba. Vagyis reménykedhetünk abban, hogy nem lesz igazunk, s nem következik be mindaz, amit a helyzet mögötteseinek ismeretében előrevetítettünk.
Mert a nemzeti oldal nem szurkolhat a hazája ellen.
