Szeptember 13-án, pénteken 18 órától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla-termében mutatják be Garda Dezső A tutajozó székelyek című kötetét. A szerzővel Boér Hunor könyvtáros, muzeológus beszélget.
Garda Dezső (Kolozsvár, 1948) tanár, szociográfus, történész, volt gyergyói RMDSZ-képviselő több mint 30 kötet szerzője. A tutajozó székelyek című munkája idén jelent meg. Korábban Becsek-Garda Dezső néven is publikált tanulmányokat, könyveket.
A gyergyói székelység a Gyergyói-medencének a földművelésre kevésbé alkalmas termőföldje ellensúlyozására az évszázadok során kihasználta a Maros felső folyásának lehetőségeit és Székelyföld e térségének faanyagát tutajjal szállította Szászrégenbe, Marosvásárhelyre, Radnótra, Gyulafehérvárra, Lippára, Aradra, Makóra és Szegedre. A 18. században kialakult a tutajászaton belüli társadalmi munkamegosztás. A falvak középrétege és a módosabb gazdák tutajkészítéssel foglalkoztak, míg a települések szegényebb lakói tutajokkal szállították Gyergyó faanyagát a Maros folyó menti településekre. A katonai nemesség egyes tagjai és az örmény kereskedők is bekapcsolódtak a tutajos kereskedelembe. A gyergyói tutajkereskedők száma azonban jelentéktelen volt a szászrégeni szász és a lippai rác kereskedőkéhez képest, akik részvénytársaságokba szerveződtek.
A kiadvány nemcsak a tutajkészítés nehéz munkakörülményeit mutatja be, hanem a tutajkészítők fokozatos alárendelődését a szászrégeni és a lippai kereskedőknek. A tutajosokat Gyergyóban béresnek nevezték. A tutajozás igen nagy hozzáértést igényelt. Egy fertály tutajon 2 személy utazott: az első nagy tapasztalattal és erővel rendelkező férfi volt, aki az apacsinával, vagyis a vezérrúddal irányította a tutajt, míg a hátulsó személy, aki számtalan esetben nő is lehetett, a hátsó kormányrúddal segítette a kormányost. A hátsó tutajos segítsége különösen a kanyarban volt szükséges, amikor is az utóbbi az első tutajossal ellenkező irányba helyezte a kormányrudat.
A tutajosok nyájakba szerveződtek. A gyergyóremetei néphagyomány szerint egy nyáj 2–12 tutajból állt. A nyájba való szerveződésre az útközben adódó nehézségek leküzdéséért volt szükség. A nyáj legtapasztaltabb emberét nyájvezetőnek nevezték. Vezető szerepe a béresek felett azonban formális volt. A 19. század negyedik, illetve ötödik évtizedében a tutajkereskedelem méretei addig ismeretlen arányokat öltöttek. A tutajkereskedő már nem tudta ellenőrizni a tutajszállítást, valamint a tutajok értékesítésének a folyamatát. Ezért gondviselőt alkalmazott e feladatok végrehajtása érdekében.
A könyv utolsó fejezete a tutajozáshoz kötődő civilizációs értékeket mutatja be.
