„Majdnem kiugrott dédnagyapátok szíve az örömtől, mert szeretett szülőföldjét, Erdélyt Romániával egyesítették‟ – olvasható a magyar nyelvű harmadik osztályos polgári nevelés tankönyvben. Az erdélyi magyar tanulók A bátorság arcai című fejezetbe illesztett leckében azt kell megtanulják, hogy magyar felmenőik boldogon fogadták Erdély román megszállását és elcsatolását a történelmi magyar királyságtól.
A lecke ugyanis azt taglalja, miket mesél egy nagyapa unokáinak az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlésről – amelyen a románok „küldöttei” egyoldalúan mondták ki Erdély egyesülését a Román Királysággal –, végül a kisdiákoknak olyan kérdésre kell felelniük, hogy 1918. december 1-jén merészek vagy bátrak voltak-e a román emberek (akik amúgy a magyar állam költségén utazhattak Gyulafehérvárra).
Holott a harmadikos erdélyi magyar tanuló üknagyapjának egészen más élményei voltak azokban az években: először a váratlan 1916-os román betörés elől kellett az életét és vagyonát mentve menekülnie nyugat felé, majd a Székely Hadosztályban harcolva kellett megküzdenie szülőföldjéért. Végül a nagyhatalmi játszmák nyomán azt kellett tapasztalnia, hogy a hazája, Erdély idegen uralom alá kerül, miután hős rablóbandák és gátlástalan martalóchadak masíroztak fel-alá „Tündérországban”.
A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat szerint ez a megközelítés teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a magyar gyerekek felmenői, családjaik miként élték meg ezt a történelmi eseményt. Ezzel viszont azt az üzenetet közvetítik a tankönyv szerkesztői és fordítói, hogy a magyar emberek érzései, felmenőik bánata, nem számítanak, másodrangú állampolgárokként kezelik őket ebben az országban. „A román állam feladata és felelőssége, hogy a kisebbségek itthon érezzék magukat, ez a megközelítés nem célravezető” – szögezte le Benkő Erika. Mint elmondta: dédnagyapja a Székely Hadosztályban volt önkéntes, az ő szíve nem repesett az örömtől 1918. december 1-jén, ezt a történetet az ükunoka is ismeri. Nem lehet egyoldalúan bemutatni ezt a történelmi eseményt, vagy a nacionalista sallangoktól megtisztítva a tényekre kellene szorítkozni. „Ha egy harmadikos gyerek azzal szembesül, hogy a román állam másodrangú állampolgárként tekint rá, az később meghatározhatja a viszonyát az államhoz‟ – hívta fel a figyelmet a jogszolgálat vezetője.
Az RMDSZ tanügyi „szakpolitikusai” azzal mentegetik a felháborító esetet, hogy a szóban forgó tankönyv a román nyelvű kiadás hű fordítása. Novák Csaba Zoltán volt szenátor, aki újabban a kolozsvári „Nemzeti Kisebbségkutató Intézet” fedőnevű kormányhivatal (valódi neve: A Nemzeti Kisebbségek Problémáit Tanulmányozó Intézet, hivatalosan Institutul pentru Studierea Problemelor Minorităţilor Naţionale) igazgatója történészi minőségében, úgymond szakértőként fejtette ki pártja szócsövében, hogy „a pedagógusoknak megvan a szabadságuk, hogy az eseményeket kontextusba helyezzék, kellő tisztánlátással, érzelemmentesen el tudják mondani, hogy a gyulafehérvári nagygyűlés egy történelmi folyamat eleme, nem több, és nem kevesebb.” Magyarán: a tanító a hibás, ha nem magyarázza el a magyar elemistának, hogy amit a tankönyv ír, az nem pont úgy van. A tanítónak tehát el kell térnie a tananyagtól és a tankönyvtől, ha nem akar hazudni. Novák szerint a tankönyv rendben van, a többi a pedagógus dolga…
Az RMDSZ történésze és szakértője végül egy hosszú lére eresztett, körmönfont magyarázkodásba azt is beleszövi, hogy a magyaroknak nem volna szabad berzenkedniük az ellen, hogy a románok szélsőnacionalista, kirekesztő elánnal ünneplik a Nagy Egyesülést, vagyis Erdély megszerzését.
