Érdemes néha belekukkantani olyan régi könyvekbe is, amelyek hamisnak bizonyult ideológiai tartalmuk miatt mára a történelem szemétdombjára kerültek.
Erre a következtetésre az Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó által 1952-ben megjelentetett, A Román Népköztársaság története című középiskolák számára készült tankönyv olvasgatása közben jutottam. Mégpedig azért, mert jómagam, aki 1967 és 1971 között voltam líceumi tanuló, most azt tapasztaltam, hogy a korábban forgalomban lévő középiskolák számára készült tankönyv szerzői helyenként annak éppen az ellenkezőjéről próbálták olvasóikat meggyőzni, ami az „én időmben” megjelentetett kiadványban állt. Pedig mind a két tankönyv a kommunizmus idején látott nyomdafestéket, és mindenben megfelelt az éppen aktuális politikai széljárásnak. Mégis: az 1960-as évekbeli tankönyv szerint Románia a két világháború között minden téren egyenlőséget biztosított a kisebbségei számára; az itt élő magyaroknak, németeknek, zsidóknak stb. már-már aranyéletük volt akkor is.
Ehhez képest íme, mit olvastam az 1952-ben megjelentetett tankönyv 581-582. oldalán, Az elnyomott kisebbségek helyzete cím alatt: „Az ország területi gyarapodása új problémát is vetett fel Romániában az együttélő nemzetiségek helyzetének tekintetében. Románia lakosságának jelentős része magyarokból, németekből, ukránokból, bolgárokból stb. állott. A »kisebbségi« szerződés, amelyet Románia és a legfőbb szövetséges hatalmak 1919. december 9-én írtak alá Párizsban és a gyulafehérvári Nemzetgyűlés 1918. december 1-i nyilatkozata, valamint az 1923. március 28-i alkotmány előírta, hogy minden román állampolgár egyenlő a törvény előtt; nyelvre, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül, egyenlő polgári és politikai jogokat élvez. De a szerződések, nyilatkozatok és az alkotmány intézkedéseit soha egyetlen tőkésföldesúri kormány sem tartotta tiszteletben. Ellenkezőleg, minden tőkésföldesúri kormány a soviniszta érzelmek szítására törekedett az együttélő népeknek kijáró elemi tisztelet rovására. A hatalmon levő oligarchia, valahányszor félrevezető ürügyre volt szüksége, hogy a munkás- és paraszttömegek ellen irányuló osztálypolitikáját leplezze, az együttélő nemzetiségek elleni uszításhoz folyamodott. A reakció és a velük szemben ellenséges érzületű közigazgatás a nemzetiségeket a legkülönfélébb intézkedésekkel elnyomta. Az együttélő népeknek az 1918-as gyulafehérvári gyűlés által kinyilatkoztatott jogegyenlőségéről megfeledkeztek, mihelyt a román csapatok bevonultak Erdélybe. A román burzsoázia elfoglalta a magyar burzsoázia és arisztokrácia helyét, ugyanolyan elnyomó intézkedéseket tett, mint az, s Erdély területének más nemzetiségű lakosságát idegennek, jogtalannak tekintette. Az erdélyi burzsoá réteg gazdagodási törekvését erkölcsi elvnek, államelvnek, egyenesen »nemzeti« kötelességnek tekintették. Az igazgatótanács egyik miniszteri tanácsosa, aki később a Iuliu Maniu vezetése alatt álló erdélyi nemzetipárt főtitkára lett, a következőképpen nyilatkozott: »Végre ütött a mi óránk is. Románnak lenni ma már nem lemondást jelent. A költségvetés nyitva áll előttünk. A magas állások készen hívogatnak minket. Mindenki könnyen bejárhatja ma a jóléthez, haladáshoz, sőt a fényűzéshez vezető utat. »Enrichissez-vous« (Gazdagodjatok meg) – kell mondanunk nekünk is a nagy francia politikussal. Tehát gazdagodjunk… Ezt a kárt az anyagi erők kiegyensúlyozásával kell helyrehozni s ahhoz, hogy visszaállítsuk az egyensúlyt, először egy másik egyensúlyhiányt kell előidéznünk, mégpedig a mi hasznunkra«. Az államapparátus románizálásának »történelmi« szükségszerűségére hivatkozva, elbocsátottak magyar, ukrán stb. állami tisztviselőket, ami főként a posta, a vasút stb. alacsonyabb rangú alkalmazottait sújtotta. Munkásokat bocsátottak el az üzemekből és gyárakból. Nehéz és nélkülözésekkel teli életet élő, írástudatlan dohánygyári munkásnőket dobtak ki állásukból, mivel nem tették le a román nyelvvizsgát.”
Szöveghasználati útmutató: a fenti idézetben a kor ideológiai tolvajnyelvének olyan kellékszavai is megtalálhatóak, mint a következők: „tőkésföldesúri kormány”, „hatalmon lévő oligarchia”, „osztálypolitika”, „reakció”, „burzsoázia”. A meztelen igazsághoz jutás érdekében ezeket figyelmen kívül kell hagyni.
Úgy tűnik, Románia történelmére érvényes az anyagmegmaradás törvénye: a múlt nem vész el, csak átalakul. Az évek múlásával (illetve a szemtanúkként megszólaltathatók ritkulásával) egyre inkább.
Még annyit: manapság Bukarestben nem az 1952-beli, hanem az 1960-as években uralkodóvá vált politikai álláspontot szajkózzák. Igaz, egészen más szemszögből közelítve meg ugyanazt a kérdést. Az új megfogalmazás a következő: „A nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása terén Románia példát mutat másoknak.”
Summa summarum: bár időközben rendszerváltás is volt, mifelénk a lényeget tekintve még mindig az 1960-as évekbeli nóta járja.
Boros Ernő
