Stier Gábor magyarországi publicista Történelmi amnézia című, még tavaly megjelent írásában megállapítja: a múlt megosztja az egykor egy oldalon harcolókat is, Oroszország démonizálását alátámasztandó pedig folyik a náci Németország bűneinek a relativizálása is. Úgy tűnik, a világ nem akar tanulni a múltból, és kész akár megismételni is a hibákat.
Szovjet katonák milliói harcoltak a második világháborúban azért, hogy Európa megszabaduljon a náci mételytől. Természetesen a szövetségesek is kivették a részüket Hitler Németországának legyőzéséből, ám elvitathatatlan, hogy ezért a legtöbb áldozatot a Szovjetunió hozta. Oroszországon kívül Európa hadszínterein közel négymillió szovjet (különböző nemzetiségű) katona halt meg. A legtöbb szovjet temető Belaruszban, Lengyelországban, Németországban és Magyarországon van.
Az Ukrajna elleni orosz invázió új kontextusba helyezte a múltat is, amelynek aktuálpolitikai célú átírása már jóval korábban megkezdődött. Az ukrajnai háború azonban drámaian felgyorsította a folyamatot. Erről árulkodik, hogy nem kevesebb mint 300 szovjet hősi emlékművet bontottak le 2022 óta az Európai Unió országaiban. 1990 óta több mint 3500, a második világháborúban harcoló szovjet katonáknak emléket állító helyet rongáltak meg! És ez már nem a szovjet narratívával összekapcsolt kommunista múlt eltüntetéséről szól. Egyszerűen aktuálpolitikai megfontolásból, ideológiai alapon, „szovjet stílusban” esik át a nyugati világ a ló túloldalára.
A Kelet-Ukrajnában (az egykori Kisoroszországban) negyedik éve dúló konfliktus új lendületet adott a második világháború átértékelésének. Ez az emlékezetpolitikai háború jóval korábban kezdődött, és már a világháború befejezésének 75. évfordulóján is tombolt. Akkor azt hittük, nincs lejjebb. Kiderült azonban, hogy van. A történelmi amnézia eluralkodott az egész európai kontinensen. A fantomfájdalmak különösen élesen megjelennek a balti országokban, ahol a kétoldalú államközi egyezményeket sárba taposva rekordgyorsasággal lebontották a szovjet katonáknak emelt emlékművek többségét.
Ukrajna példája jól mutatja, hogy a történelmi emlékezetben mesterségesen keletkezett vákuumot sokszor éppen a náci ideológia tölti ki. Ukrajna egyfajta kísérleti terepe a történelmi emlékezet 2014 óta felgyorsult tempóban zajló átformálásának. Olyan átformálásának, amelyet néhány évvel korábban elképzelni sem tudtunk. Kijev példáján modellezhető, hogy milyen jövő vár a hasonló úton járó európai országokra. A Nyugaton évtizedeken át marginális ideológiaként jelen lévő nácizmus külső (nyugat-európai és amerikai) segítséggel egyszerre vezető szerepet játszik az identitás megteremtésében, az államépítésben. A nyugati politikai elit mindezt nemcsak elnézi, de az agresszív ukrán nacionalizmust, a kisebbségellenességet és a russzofóbiát be is építette az Oroszország gyengítését célzó stratégiájába. Ennek az álszent magatartásnak, az orosz ajkú lakosság megaláztatásának is komoly szerepe van abban, hogy az események háborúig fajultak. Az átlag európai ennek a súlyát fel sem fogja, nem is értheti, hiszen mára szinte az egész kontinensen megbélyegzetté, elítélendővé vált minden, ami orosz.
Pedig az agresszív, egyáltalán nem „európai” ukrán fellépés tökéletesen beleillik a monoetnikus állam építésének, az ukránosításnak a jegyében a függetlenedés óta fokozatosan erősödő kirekesztő gondolkodásba. Kijev kezdetben csak az országban a többi nemzetiséggel szemben éreztette az ukrán felsőbbrendűséget, a háború hatására azonban mindezt az áldozati szereppel kombinálva egész Európára kiterjesztette. Az illegitim ukrán hatalom (hét éve nem tartottak választásokat a posztszovjet köztársaságban!) mindent megtesz, hogy egész Európára ráerőltesse nemcsak a saját történelemszemléletét, de politikai nézeteit, stílusát is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy Európa e konfliktus foglyává válva politikai értelemben „ukránosodik”.
Szovjet katonák kitűzik a vörös zászlót a Reichstag épületére 1945-ben
