Nicolae Ciucă román miniszterelnök jelenlétében avatták fel szerdán reggel Nagyvárad legújabb, 5300 férőhelyes sportcsarnokát, amely 25 millió euróba került. A román sajtóban csak „sala polivalenta”-ként emlegetett, multifunkcionális létesítményt gyakorlatilag minden más egyébre szánták, hiszen a Körös-parti városban nem szokott olyan sportesemény történni, amire ötezer ember kíváncsi lenne…
Ennek némiképp ellentmondva az avatóünnepségen a kormányfő kiemelte, hogy a létesítmény alkalmas országos és nemzetközi sport-, illetve kulturális rendezvények megszervezésére. Persze ha lennének ilyenek. Közölte, hogy az idén újabb két sportcsarnokot, egyet a havasalföldi Pitesten, egy másikat az erdélyi Besztercén avatnak fel.
Ciucă kiemelte, hogy a sorozatos kormányváltások ellenére a nagyváradi beruházás nem állt le, ezért modellértékűnek tekinthető a központi kormányzat és a helyi önkormányzat közötti együttműködést illetően. Ennek szintén ellentmond, hogy a fejlesztési miniszter egy jó héttel ezelőtt már megpróbálta egyszer „átadni” a kész sportcsarnokot, ám nem volt kinek, mert az önkormányzati vezetők pártkongresszusra utaztak Bukarestbe, kijelentve: a beruházás még most sincs készen, még sok rajta a „csiszolnivaló”.
Pikáns adalék, amiről senki sem mert írni, sem a román, sem a magyar sajtó: Cseke Attila RMDSZ-es miniszter talán meg akart előzni, hogy az átadást-átvételt arra az április 20-ra időzítsék, ami a nagyváradi magyarok számára rendkívül rossz emlékű nap, hiszen 1919-ben ekkor vonultak be a királyi Magyarország egyik legjelentősebb történelmi városába a megszálló román csapatok, ekkor került idegen impérium alá a „Pece-parti Párizs”. Az eseményt a román nacionalista történetírás „Nagyvárad felszabadításaként” emlegeti, a hatalom pedig eszerint ünnepli és ünnepelteti. A bukaresti koalíciós kormány tagjaként az RMDSZ-es miniszter végül mégis Nicolae Ciucă sarkában lépdelve volt kénytelen jó képet vágni a mai csarnokavatóhoz, amit aztán katonai díszszemle követett a város főterén.
Az agyba-főbe dicsért létesítményhez – aminek csak román nevet adtak: Oradea Arena – 20 millió eurót a központi költségvetés adott, 5 milliót a nagyváradi önkormányzat. A városban ez a második sportcsarnok, a régi „aréna” 2500 férőhelyes, de ez is csak nagyon ritkán telt meg, többnyire nem is sportmérkőzések alkalmával: a néhai kosárlabdázó, Antonio Alexe nevét viselő csarnokban a vallási dzsemboriktól a koncerteken át a legkülönfélébb vásárokig rendeztek itt már mindent.
A helyi sajtó dicshimnuszokat zengve számolt be a váradi beruházásról, annak átadásáról, valamint a magas rangú bukaresti vendégek és helyi notabilitások részvételéről. De idéztek az elhangzott propagandisztikus politikusi beszédekből is, miközben a helybéli polgárok nagyon jól tudják, hogy az állandóan ismételt „csapatmunka” és „összefogás” lózungok mögött mennyi mulasztás, késlekedés, inkompetencia, belharc és torzsalkodás rejtezik. Egyebek mellett az is köztudott, hogy a Nemzeti Liberális Párton belül milyen kényes helyzetbe került a város korábbi és jelenlegi polgármestere, mivel megpróbáltak kimaradni a fővárosi funkcióharcból.
Kínos momentum volt az is, hogy az ünneplés után a fővárosi urak és kísérőik felkeresték azt a beruházást, ami a nagyváradi körgyűrűt és az A3-as autópályát köti majd össze, de aminek még az első kapavágásán is alig jutottak túl, pedig évek óta tervezik. Igaz, sietni nem nagyon kell vele, mert az új út egy nem létező autópályaszakaszba torkollik majd, ha elkészül, ugyanis az A3 nem más, mint az az észak-erdélyi sztráda, aminek a Bors–Berettyószéplak közti szakasza még mindig csak a tervasztalon létezik…
R. B. M.
