Véget ért az Al-Duna vidékének egyik legjelentősebb középkori műemléke, a bánsági Lászlóvára felett magasodó erődítmény átfogó helyreállítása.
A Duna bal partján található Lászlóvára (rom. Coronini) önkormányzata jelentette be, hogy a román állami támogatással, a Nyugati Regionális Program keretében megvalósult projekt sikeresen lezárult, így a vár évszázados pusztulás után úgymond végre méltó állapotban csatolható vissza a nemzetközi turisztikai vérkeringésbe.
A felújítás célja nem csupán a falak konzerválása volt, hanem egy modern, látogatható és biztonságos történelmi emlékhely kialakítása, amelynek során a várfalakat az eredeti kövek felhasználásával és hagyományos technikákkal szilárdították meg, megőrizve az erőd hiteles középkori arculatát.
A kényelmes bejárhatóság érdekében modern fémjárdákat és kilátóteraszokat építettek ki, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílik a Dunára és a közvetlenül a túlparton fekvő szerbiai Galambóc várára. Az erőd díszkivilágítást is kapott, a látogatók tájékozódását pedig új sétautak és információs táblák segítik a nap 24 órájában nyitva tartó létesítményben.
A várat 1427–28-ban Luxemburgi Zsigmond építtette, és ő nevezte el Szent László várának a lovagkirály alakja előtt tisztelegve. E tisztelet jeleként maga is Szent László mellé temetkezett a váradi várban 1437-ben. Története szorosan összefonódott a túlparti Galambóc (szerbül Golubac) sorsával. Amikor 1427-ben Galambóc szerb kapitánya a magyar királlyal kötött szerződést megszegve átjátszotta az erődöt a törököknek, Zsigmond király azonnali válaszlépésre szánta el magát: a magyar parton rohamtempóban „ellenvárat” emeltetett. 1428 tavaszán meg is indult a sereg Galambóc visszavételére, a kezdeti sikerek után azonban Murád szultán felmentő serege végül visszavonulásra kényszerítette a magyarokat, így Galambóc török kézen maradt.
Szent László vára viszont ettől fogva fontos állomása maradt a végvári vonalnak: 1429 és 1435 között a Német Lovagrend védte a vidéket királyi adományként, 1457-ben pedig már a Hunyadiak várai között említették. A mohácsi vész után török kézre került, majd az évszázadok során gazdátlanná vált és elromosodott. Míg korábban csak a bozótosban rejtőző falcsonkok és a magas palotaszárny maradványai emlékeztettek a dicső múltra, a mostani felújításnak köszönhetően Szent László vára ismét büszkén tekint a Dunára, hirdetve a magyar végvári rendszer egykori erejét.
Maga a falu, Lászlóvára Újmoldova (régebben Bosnyák) városától 6 km-re délre, a Vaskapu-szoros bejáratánál, a Duna bal partján fekszik. Román lakói Olténiából települtek 1784-ben a Radimna patak völgyében fekvő Vidrára (Kiskárolyfalva közelébe), majd mint favágók 1798-ban a mai falu feletti Alibégre. Ez utóbbit 1814-ben sorolták be a magyar Határőrség szervezetébe. Johann Baptist Coronini-Cronberg bánáti kormányzó 1858-ban telepített be háromszáz lakost Lászlóvára 28 házába, amelyeket egységes terv szerint építettek fel. 1880-tól Krassó-Szörény vármegye Újmoldovai járásához tartozott. Szegény halászfalu volt, lakói a délszláv háború idején az üzemanyag-csempészetből gazdagodtak meg.
