Igazságtalan volt a sors Wass Alberttel. Bár Erdély egész munkásságán nyomot hagyott, életének nagyobbik felét Németországban, majd Amerikában töltötte. Elbitorolt szülőföldjének hivatalossága ma is háborús bűnösként tartja számon a távollétében koncepciós perben halálra ítélt írót. Csak saját reménysorai vigasztalhatták: „És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia”.
A rendszerváltásig a csonka haza is alig tudhatott róla. Műveit elrejtette a szocialista kultúrpolitika. Oka volt rá. Wass Albert nem félt kimondani véleményét a kommunizmusról, a megcsonkított hazáról, tetten ért, nevén nevezett mindent. Szuggesztivitása lenyűgöző, szellemének gyújtóereje a szívekhez szól.
Úgy ír a havasok világáról, az elmúlásról és a megújulásról, hogy abban egyszerre van ott a történelem és a históriát átélő ember. Könny szökik az olvasó szemébe, amikor a Hargitáról mesél, a Mezőség tájait rajzolja.
Bár maga Babits Mihály méltatta Baumgarten-díjjal 1934-ben, könyvei idehaza csak a rendszerváltás után jelenhettek meg. Másfél évtizeddel „amnesztiája” után már a legkedveltebb magyar író. (A funtineli boszorkány ma már a tizenkét legnépszerűbb honi regény egyike.)
Élete alkonyán haza kívánt térni, állampolgársági bizonyítványt kért, ám Kuncze Gábor belügyminisztériumától csak egy megalázó ideiglenes fecnit kapott. Két évre rá – éppen negyedszázada – önkezével vetett véget életének. Idegen földön, kilencvenévesen. E verssorát talán búcsúnak szánta: „S utolsó jussomat, a Szót, / ezt a szent, tépett lobogót / kitűzöm fent az ormokon / s a csillagoknak meglobogtatom!”
Pilhál György / Magyar Nemzet
