Mivel a nemzetközi beavatkozással, manipulációval és feltételezett választási csalással párosuló belső árulással hatalomra került ügynökkormány nem ura a helyzetnek Magyarországon, nagyon forró nyárnak néz elébe az ottani társadalom. Erre Gajdics Ottó Érvek a Védvonal védelmében című írása erre figyelmeztet, anélkül, hogy pénikot keltene. Lásd alább.
Mivel Magyar Péter kormánya nem tud, nem akar kilépni a kampányüzemmódból, érdemes megvizsgálni, hová vezethet hosszú távon a társadalom folyamatos hiszterizálása, az arra fogékonyak hergelése, uszítása. A közvetlen hatás első megnyilvánulásait már tapasztalhattuk, amikor nem csupán a virtuális térben, hanem a hétköznapi valóságban is elszaporodtak a konkrét fizikai atrocitások a jelenlegi ellenzék tagjaival és támogatóival szemben. Ahogy egyik barátom találóan megfogalmazta, sokan a kétharmados túlhatalom csizmaszára mellől acsarkodnak, és a fideszesek megsemmisítését követelik.
Többen elő is bújtak a virtuális térből és az utcán törtetnek bátran a senkik. Védtelen nőkkel és gyerekekkel üvöltöznek, köpnek, ütnek, és legszívesebben lincselnének is. Tapintható a magyar társadalomban egy soha nem látott mértékű és teljesen indokolatlan feszültség.
Árad a gyűlölet és az erőszak, ezért Orbán Viktor bejelentette a Védvonal megalakulását. A Fidesz szerint tarthatatlan a jobboldali szavazók elleni gyűlöletcunami, és arra kéri az embereket, rögzítsenek, dokumentáljanak minden esetet, hogy semmi ne maradjon büntetlenül. Ahogy Kocsis Máté fogalmazott: elégtételt veszünk mindenkiért, megvédjük a polgári oldal méltóságát, és véget vetünk a liberális terrornak. Sajátos módon reagált erre Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő, aki szerint a gyűlölet nem pártfüggő, és elismeri ugyan, hogy a magyar közélet és a társadalmi kommunikáció elképesztő módon eldurvult, de élesen bírálta, hogy a Fidesz ezt a jelenséget szerinte kizárólag a saját politikai közössége sérelmeként keretezi.
Megsemmisítő érvként azt hozta fel, hogy róla is sokszor mondanak csúnyát a közösségi oldalán. Agymenésében odáig merészkedik, hogy a kormány felelősségét kéri számon az ellenzéken. Ahogy fogalmaz, a politikai vezetésnek az egész társadalmat kellene védenie, nem csak a saját táborát.
És milyen igaza van!
Az új kormányfőnek tizenötmillió magyar szolgálatában már rég fel kellett volna ajánlania, hogy mindenkit megvéd, akit minősíthetetlen módon támadnak. Ehhez előbb persze abba kellene hagynia a legalantasabb ösztönökre hatni akaró látványpolitizálást, a sárga irigység frusztrációjából fakadó agresszív indulatok felkorbácsolását, és csendre kellene utasítania a virtuális térben tobzódó csahosait. De van egy rossz hírem, nem tesz semmi ilyet, mert éppen ellenkezőleg, minden egyes lépését az határozza meg, miként tudja kiszolgálni az áradó gyűlölet felajzott csőcselékét, akiknek kétharmados győzelmét köszönheti. A Tisza támogatóinak mérsékeltebb része is csak bámul szerintem, hogy mit művel szeretetország felkent prófétája az ölébe hullott hatalomtól megrészegülve, hogyan beszél a köztársasági elnökkel, a volt kormány tagjaival, és alpári stílusa miként ragad rá társaira, a frissen kinevezett miniszterekre, és a szélesebb értelemben vett táborra is.
Tarjányi Péter tehát a hajára kenheti bölcsességét, a Fidesz csak azokat tudja megvédeni, akik kérik és elfogadják ezt a segítséget. De, hogy lássa, mi milyenek vagyunk, én arra kérem minden honfitársamat a patrióta politikai közösségen belül, ne nevezzük a szakértő urat soha többé azonos neműeket szerető bolsevista rágcsálónak. Tegyük meg mi az első gesztust, még akkor is, ha nem számíthatunk viszonzásra. Ugyanakkor van a problémának egy mélyebben gyökerező ága is, ami a jövőre nézve indít el egészen elborzasztó gondolatokat.
Felmerül ugyanis a kérdés, meddig lehet egy társadalmat ebben a felajzott, hiszterizált állapotban tartani. Egyre többen tartanak tőle, hogy a szándékosan generált feszültség előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Ez lenne a cél?
Emlékezzünk vissza, mi mindennel vádolták az Orbán-kormányt az elmúlt években. Rendszeresen elhangzott, hogy a Fidesz állandóan ellenségeket keres, ha nem talál, akkor gyárt magának. Kritikusai szerint az orbáni politika lényege az volt, hogy felmutatott egy veszélyes ellenséget, majd elhitette a magyarokkal, hogy ettől a fenyegető rémtől csak ő tudja megvédeni őket. Feltéve, de nem megengedve, hogy ez így volt, gondoljuk tovább, miért politizált vajon így a nemzeti kormány! Ha megnézzük a Soros Györgytől a brüsszeli bürokratákon át az illegális migránsok invázióján keresztül a háború réméig terjedő sorát a plakátokra került ellenségképeknek, akkor azt láthatjuk, hogy mindegyik valós fenyegetést jelentett a magyar társadalomra nézve, vita csak abból volt, hogy mekkora ez a veszély. Utóbbi megítélése eleinte több részre, aztán egyre inkább kettészakította a politika iránt érdeklődő választópolgárok közösségét. A megosztottság pedig nyilvánvalóan feszültséggel járt.
Ám az a módszer, amit a kritikusok ellenségképgyártásnak igyekeztek beállítani, tulajdonképpen arról szólt, hogy az említett társadalmi feszültséget kivetítette, oktrojálta egy olyan külső szereplőre, ami úgy vezette le azt, hogy a véleménykülönbségek ellenére nem robbantotta szét a társadalom összetartó szövetét. Egyet lehetett érteni például az akkori kormány migránspolitikájával úgy, hogy közben más párt szimpatizánsa volt valaki. És nem egymást gyűlölték a magyarok azért, mert mást gondoltak európaiságunk mibenlétéről. Ez az állapot akkor változott meg, amikor szenvedve a ciklusokon át tartó belpolitikai sikertelenségüktől, az ellenzék egyes aktorai tudatosan elkezdték keresni a kormány által ellenségnek tartott erőközpontok kegyeit, tőlük várták a sikeresség visszaszerzéséhez mind az anyagi, mind a politikai segítséget, mi több, meg is kapták azt.
A Szuverenitásvédelmi Hivatal már hiába tárta fel rendre ennek a segítségnyújtásnak az egyre nagyobb mértékű, egyre gátlástalanabb megnyilvánulásait, a hatását nem tudta kivédeni. Ám azáltal, hogy sikerült a nemzeti kormányt megbuktatni, és a globalista ellenzéket hatalomba segíteni, a problémák, amik politikai nézetkülönbségeket okozták, nem tűntek el.
Ma ugyanúgy kérdés, végrehajtja-e az új kormány a migránspaktumot, beengedi-e az oktatási intézményekbe a gender- és LMBTQ-propagandát, megőrzi-e az ország szuverenitását, vagy csatlakozik az Európai Egyesült Államok lázálmának megvalósítóihoz, és hagyja-e magát belerángatni a háborúba, ha mégis úgy alakulna a helyzet, hogy Európa urai nekimennek Oroszországnak.
A fentiek megítélése ma is eltérő a magyar társadalomban, de az ebből fakadó feszültséget a Tisza-kormány nem vetíti ki egy külső szereplőre, hanem belül tartja a közösségen, úgy fortyog minden indulat, mint a kuktában, ami gyorsan robbanáshoz vezethet. Nagy kérdés, hogy az ország vezetése ezt nem látja, nem érti, azért gerjeszti öntudatlanul, vagy szándékosan játszik rá az indulatok elszabadulására, mert kudarc esetén így akarja a saját felelősségét lerázni, és majdan így szeretne rendteremtőként fellépni a kialakult káoszban.
Sajnos az utóbbira nagyobb az esély, hiszen egy darabig el lehet evickélni a kettős beszéd hullámain, ami egyrészről folytatását, megőrzését, sőt megemelését és kiterjesztését ígéri minden jónak, amit az Orbán-kormány bevezetett, miközben le akarja csukni ezen folytatásra méltó intézkedések kitalálóit, megalkotóit, és írmagját is ki akarja irtani azoknak, akiknek támogatásával mindez létrejött. De hamarosan rádöbbennek majd, hogy az elmúlt tizenhat év kormányzása minden hibájával együtt egy nagyszabású vízió, egy koherens világkép időben és térben is nagy ívű megvalósítása volt, aminek ha kidobják néhány meghatározó elemét, akkor az egész értelmét veszti és összedől.
Jelen pillanatban ez a súlyos mentális betegségre utaló kettős célképzet uralja Magyar Péter kormányfői mozgását, vagyis mindent megtartana, miközben mindent el akar pusztítani. Ez szükségszerűen vezet kudarchoz, amit hívei súlyos csalódásként élnek majd meg.
Feltételezhető, hogy azért szítják tovább a gyűlöletet Orbán Viktor, az előző kormány, a Fidesz és támogatói ellen, hogy a csalódásból fakadó agresszió ne őket söpörje el, hanem úgy tudjanak tenni majd sunyin, mint akik jótevőként szétválasztják a társadalom egymás torkának ugrott csoportjait. Tartok tőle, hogy nagyon erős védvonalra lesz szükség, amit ismét a stratégiai nyugalom és az összefogás ereje szervez. Különben…
