A pünkösd a közösségről szól. Arról, hogy a Szentlélek kiáradt, a megváltás mindenkire vonatkozik, nem csak a kiválasztott kevesekre. Nem kell tovább várakozni a sötét szobákban, félve mindenkitől. A félelem a múlté. Mindenki, aki befogadta a szívébe Krisztust, az már előre néz, testvéreivel együtt, és hirdetik a megváltást az egész világon. Ez így volt az első pünkösdkor és így van ma is. Az egyház születésnapja. Ezen az ünnepen, mint korábban is mindig, elzarándokolt tengernyi magyar a nyeregbe, Csíksomlyó fölé, hogy ne csak tudja, de érezze is a közösséget. Ahol pedig ennyi ember együtt van, ott mindig történik valami. Erősödés, a hit megerősödése, egy kicsit jobbá válik mindenki, kicsit kedvesebb a többiekkel, és úgy tér haza a zarándokútról, hogy magával vitte a többieket a szívében.
Idén a magyar államfő is ott volt a nyeregben. Az a Sulyok Tamás, aki naponta kapja utasításba a frissen felesküdött miniszterelnöktől, hogy mondjon le. Mert ketyeg az óra, ő ugyanis így akarja. Dátumot is megszabott, május utolsó napjáig hagyott időt a legfőbb közjogi méltóságnak, hogy ezt a méltóságot tapossa a porba. Időnként üzen neki a közösségi médiában – hol máshol? –, mint valami akciófilm szereplője, hogy fogytán az idő.
Sulyok Tamás pedig a pünkösdöt a magyarokkal tölti Csíksomlyón. Ott pedig valóban nincs olyan, hogy valaki magára marad. A szeretet körbeölel mindenkit, még a politikán is felülemelkedik, az államfő pedig erőt merít ebből a nagy testvériségből. Ez olyan harc, amelyet valamiért vív, s nem valami ellen. Természetesen rengeteg a háttér-információ, amelyekről az átlagember nem tud, ez a köztársasági elnök személyes és hivatali csatája egyszerre. Talán egy olyan szimbolikus küzdelem, amely arról szól, eltorzul-e a magyar demokrácia az önkényuralom felé, vagy a józan ész és a magyar szív győzedelmeskedik.
A rendkívül lendületesnek tűnő, a valóságban céltalanul vagdalkozó és a hatalom mámorától megrészegült Magyar Péter egyelőre nem épít, csak megoszt. Az elmúlt 16 évet egyöntetűen pokolinak igyekszik bemutatni, minden egyes tisztségviselőjét ördögi figurának, ráadásul úgy teszi ezt, hogy szavait soha nem lehet megfellebbezni. Ugyanis egyszerűen kiírja a közösségimédia-felületeire, aztán valaki elhiszi, mások pedig nem. Ma már nincs vita, csak ez a modern, digitális vagdalkozás.
Persze vannak jogszabályok, amelyeket be kell tartani, de van erkölcs és elegancia is, amelyek égetően szükségesek ahhoz, hogy jól lehessen vezetni az országot. Mert lehet bármi a véleménye a miniszterelnöknek a köztársasági elnökről, az valójában nem tartozik senkire. A miniszterelnök onnantól kezdve, hogy felesküdött, már nem magánember, hanem mindannyiunk vezetője, irányítója és egyben szolgája. Akinek teljesen mellékes a magánvéleménye.
Orbán Viktor vezetésével lehetett tudni, merre halad az ország. Persze voltak, akiknek ez az irány nem tetszett, de látható volt a felvázolt ösvény. Nem reaktív volt a politizálás, a célok érthetőek és nyilvánosak voltak. A magyarság összefogása és összetartása nem holmi lózung volt, hanem kőbe vésett törvény, nem szavazatmaximálás, de belülről fakadó igény. Erre jött válaszul az a méltatlan, szégyenletes narratíva a választási kampányban, amely során az erdélyi magyarokat magyarul beszélő románoknak nevezték, és követelték tőlük, hogy ne szavazzanak ott, ahol nem adóznak. Nem tudjuk, a csíksomlyói nyeregben összegyűlő tömeg hogy szavazott. Feltehetően voltak köztük tiszás szavazók is. De magyarok ünnepelték ott a közösséget és a megváltást, magyarul imádkozva. Ez nem az a szint, amit a Facebookon kipellengérezhet a miniszterelnök.
Sitkei Levente / Magyar Nemzet
