Világéletemben hírlapíró akartam lenni, semmi más. Erre akkoriban – a hetvenes éveket írjuk – nagyjából kétféle embernek lehetett esélye: akinek volt valamilyen befolyásos ajánlója, meg annak, aki vállalta, hogy kitartó igyekezettel megpróbálja valahogy „bekülsőzni” magát az újsághoz. Elvtársi háttér híján én utóbbiak közt indultam a sportlap reménylett gyakornoki posztjáért.
Ez sem volt egyszerű. Jó Dávid Sándor, az olimpiai rovat vezetője – a „Lapaj” – azzal kezdte, szaladjak ki mindjárt egy ob-kettes vízipólómeccsre a megyeri uszodába, és a lefújás után azonnal küldjek telefonon egy tízsoros tudósítást: cím, végeredmény, összeállítás, góllövők, egymondatos értékelés, semmi sallang. Na, nyomás!
Valahogy így indult a pályám. Tudatos volt, hogy sportlapnál próbálkoztam, politikai újság meg sem fordult a fejemben. Még mit nem, brr! Ugyanazt írja mindegyik. Aki megpróbálna a sorok között sifrírozni, azt előbb-utóbb elviszi a nagy fekete autó. A sportban viszont a magam véleményét írhatom: „Gyenge volt a csatársor”, „Nem sikerült a formaidőzítés”, „A hazaiaknak fütyült a bíró” stb. Azért nem mindegy!
Azt semmiképp sem mondhatom, hogy haszontalan volt a sportújságírással töltött tizenvalahány év. Zabla, szakmai hám ráfér minden kezdő slapajra. Ám amikor, úgy „Lakitelek táján” (1987), megjelentek az első csiklandósabb cikkek a politikai lapokban (kivált a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban), azonnal tudtam, hol kell folytatnom. Bele mindjárt a belpolitika sűrűjébe!
Hónapokkal később már befurakodtam magam abba a maroknyi újságírócsapatba, amely 1989 tavaszán egy három számból álló lapot készített az MDF első országos gyűlésére. (Bár nem volt illegális a vállalkozás, egyikünket sem dicsérte meg a maga főszerkesztője, amikor ez utólag kitudódott. Persze törődtünk is akkor már az ilyesmivel: pártállam is, sajtója is sápadt vala és reszketni méltóztatott…) Sosem felejtem, Gazsó Feriék lakásán agyaltuk ki, milyen cikkek kerüljenek az első lapszám címoldalára, amely már egy szabad, független újság arca, fütyül cenzúrára, elvtársi engedélyekre, hasonlókra. Már nem tudnám felsorolni valamennyi kollégát. Talán tucatnyian voltunk. Gazsó és Zelei Miki szerkesztette a lapszámokat, a cikkírók között volt Vödrös Attila, Rózsa Bandi, Mézes Flóri, Kmetty Attila, szerénységem és még néhányan. Boldogult Korolovszky Andris tördelte a lapot, a korrigálást maga Für Lajos felesége végezte. A nyomdai munkát pedig – hiszik, nem hiszik – a Népszabadság szedői végezték éjszaka, titokban, hazaszeretetből. Egy húron pendültünk! Lelkes ifjú rikkancsok terjesztették az ingyenes újságot. A tervbe sem vett harmadik szám ötvenezer példányát percek alatt elkapkodták.
Nyáron sem unatkoztam, a fertőrákosi páneurópai piknik napján például a keletnémet „turisták” százainak nagy futásáról tudósítottam, amint átzúdultak a rettegett „halálsávon” Ausztriába, a szabadság felé.
Ősszel Temesvárra utaztam, hogy Tőkés László városából, a román forradalom bölcsőjéből tudósítsam az olvasót – igaz, csak Aradig jutottam, tovább nem engedtek. Egy eufória kellős közepébe csöppentem. Mikor meglátták a magyar rendszámot, kis híján szétszedtek. Ott és akkor csonkaországi magyarnak lenni kitüntetett státust jelentett. A városházára kalauzoltak, mondván, „ott biztosan történik valami”. Történt. Épp rakásnyi könyvet égettek az épület egyik folyosósarkában. Nemcsak Ceaușescu köteteit, Leninéit is… (Hazaérkezvén bosszúsan tapasztaltam, hogy utóbbi nevét kihúzták a tudósításomból. Idehaza, bár már nálunk is erősen recsegett a rendszer, Lenin még „védett” volt…) Bejutni az aradi polgármesterhez meglepően könnyen ment a Magyarországról érkezett riporternek. A városvezető csak arra kért, ne az ablak közelébe üljek, mert még hátba lőnek, mint előző napon a munkatársát…
Ennél izgalmasabb már csak az volt, amikor a délszláv háború idején a Pesti Hírlap „haditudósítójaként” Vukovárra indultam, de csak a szintén puskaporos Eszékig jutottam; Vukovárnál éppen akkor zárult be a halálos gyűrű.
A tudósításomat a pesti redakcióban gépelő Zsuzsika is tisztán hallotta a puskaropogást…
