Amerikai intervencionalizmus címmel közölt kétrészes összefoglalót a Magyar Nemzet Topolánszky Ádám volt amerikai köztisztviselő, publicista tollából, amiből egyértelművé válik azok számára is, akik eddig nem hittek benne, hogy az USA nem tud és nem akar kiesni a világ csendőre szerepből, amibe közel száz éve, a Nagy Háború alatt és után csöppent bele. Miközben mindig másokra mutogat, Washington legfőbb „diplomáciai eszköze” az intervenció, lett légyen az katonai, gazdasági, informatikai vagy más jellegű. Lásd alább.
Nem új dolog az amerikai beavatkozás a magyar belpolitikába. Évtizedek óta folyik a liberális amerikai ideológia monomániás terjesztése a világ szinte minden pontján. Ukrajna és Kazahsztán frissebb példák erre nézve. És úgy tűnik, az áprilisi magyar országgyűlési választások előtt se fogja hazánk megúszni egy kis politikai-ideológiai propaganda nélkül. Az amerikai külpolitika egésze erre van felépítve. Az amerikai külügyminisztérium (US Department of State) a szellemi műhelye és a Külszolgálat (Foreign Service) a végrehajtója ennek az eszmeháborúnak.
1998 márciusában családi okból települtem vissza Budapestre, ahol első körben 2000 júliusáig az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének tisztviselője voltam. Megbízatásom egy amerikai státusú szerződéses pozíció keretében jött létre, személyes megbízóm és pártfogóm John Fogarasi volt a nagykövetség berkein belül. Érdekes időszak volt ez számomra: 24 év amerikanizálódást követően 1998-ban ismét be kellett illeszkedjek egy új közegbe, amely ugyan a saját hazám volt, de a rendszerváltásként ismert hatalomátmentési kísérlet miatt ez a haza még meglehetősen amorf állapotban volt az 1990-es években. A régi szocialista elit hatalomátmentése ugyanis jó úton haladt afelé, hogy egy nyugati globalista erőközpont által ravaszul kitervelt terv érvényesüljön. Azonban nem számoltak Orbán Viktorral, valamint a magyarok szabadsághoz és függetlenséghez való ragaszkodását is alábecsülték, amely patriotizmust a mai napig nem voltak képesek maguk alá gyűrni.
A hazatérés jelentős szemléletváltást hozott nekem. Más lett a fontossági sorrend. Ösztönösen éreztem, hogy sok minden még nincs teljesen rendben az új demokráciában. Továbbra is tapinthatóan jelen volt például a régi kádárista szocialista hálózat, amelynek beépített ügynökei soha nem tűntek el a porondról. Nagy részük Washingtonba települt át még az 1980-as évek végén. A magyar nagykövetségen, a Világbanknál, a Valutaalapnál és a Nemzeti Egészségügyi Intézetnél kaptak kedvező pozíciókat, ösztöndíjakat és egyéb megbízatásokat. Mivel ezek átlagon felüli jövedelmet biztosító állások voltak még amerikai szemmel is, így rendkívül hálásak maradtak megbízóiknak. Talán nem mindegyikük, de jó páran közülük háttérmegbízások alapján, netán önszorgalomból folytatták megfigyelői tevékenységüket az amerikai térfélen. Ugyanakkor előszeretettel avatkoztak be a magyarországi politikai folyamatok alakításába is.
Hamar észrevettem, hogy a Budapesten székelő amerikai nagykövetségen aktívan működött az a propagandahálózat, amely a magyarországi rendszerváltást támogatta. Mark Palmer (1986–1990) és társai tevékenyen vettek részt a magyarországi liberalizmus felépítésében, a hazai liberális elit megerősítésében. Majd mindez folytatódott Charles Thomas (1990–1994), Donald Blinken (1994–1997), Nancy Brinker (2001–2003), Eleni Kounalakis (2010–2013), Mark Goodfriend (2013–2015), Colleen Bell (2015–2017) és David Kostelancik (2017–2018) alatt. Voltak persze kivételek, akik nem voltak hajlandók az agitprop gépezet utasításait maradéktalanul végrehajtani. Megemeljük kalapunkat Peter Tufo (1997–2001), George Walker (2003–2006), April Foley (2006–2009) és David Cornstein (2018–2020) előtt, akik tüske voltak a köröm alatt, és időnként botként szolgáltak a küllők között.
A valódi felbujtók azonban Washingtonban voltak. Az amerikai külügyminisztérium legvehemensebb ideológusai között lehet említeni Victoria Nulandot, aki külügyminiszter-helyettesként az európai politikai helyzet alakulását felügyelte. Férje, Robert Kagan az Egyesült Államok egyik ismert neokonzervatív ideológusa (ami körte/alma módjára magában foglalja a neoliberalizmust is). Nuland és társai éveken át gáncsolták, kritizálták, akadályozták a magyar polgári kormányzást hamis bírálataikkal, megalapozatlan vádjaikkal. Nem meglepő, hogy Antony Blinken és Joe Biden ismét előhúzták Victoria Nulandot a kalapból, és ezúttal Ukrajnára állították rá. WikiLeaks-dokumentumok szerint Nuland egy beszélgetés során azt állította, hogy ötmilliárd dollárt költöttek a Kijevben kirobbant események megszervezésére. Időközben az is kiderült, hogy Nuland és eszmetársai, John Kerry, Jonathan Winer, Daniel Silverberg és Christopher Steele (egykori brit hírszerző) aktívan részt vettek egy Donald Trump elleni illegális megfigyelési akcióban. Ezen túlmenően igyekeztek azt a hamis látszatot kelteni, hogy a patrióta amerikai elnök korábban együttműködött az oroszokkal. Ennek szinte semmi valóságalapja nem volt, ahogy annak sem, hogy az oroszok beavatkoztak volna a 2016-os amerikai elnökválasztásba. De miután ezt beültették a külpolitikai térfélen meghatározó ideológusok agyába, később már nehéz volt semlegesíteni ezeket a felvetéseket. Nuland és Kagan ideológiai agitproptevékenységükkel egyértelműen egyfajta antipatrióta megszállottságot igazoltak, amely elkötelezettségük a hazánk elleni politikai támadásokban is kifejezésre jutott. Nuland egy időben hazánk polgári kormányzását szinte minden létező alkalommal kritizálta, legtöbbször konkrétumok megnevezése nélkül, ami a brüsszeli ideológiai erőszakosság elnagyolt vádpontjait tartalmazó támadás stílusjegyeinek felelt meg.
Ami a címben feltüntetett amerikai intervencionalizmust illeti, egy 2014-ben megjelent könyv Christopher Kelly és Stuart Laycock kutatásai alapján azt részletezi, hogy az ENSZ nyilvántartása szerint a világ 193 létező országából mintegy 84 azoknak a száma, amelyekben amerikai csapatok hosszabb-rövidebb ideig harcoltak vagy amelyeket megszállás alatt tartottak az Egyesült Államok fennállása óta. Ezen túlmenően pedig egyéb módon 190 országban folytattak befolyásolási műveleteket, amelyeknek katonai jellege volt. Mindössze három ország létezik, amelyek belügyeibe mindeddig nem avatkozott be az USA valamilyen formában: Andorra, Bhután és Liechtenstein. Ennek alapján érthető: semmi meglepő nincs abban, hogy az Egyesült Államok most éppen Ukrajnában mesterkedik ideológiai céljainak katonai erővel történő megvalósításában.
Az amerikai ideológiai befolyás és aktivizmus Magyarországon egy Mark André Goodfriend nevű ügyvivő alatt volt a leglátványosabb 2013 és 2015 között. Nem túlzás azt mondani, hogy a korábban Izraelben, Indiában, Oroszországban, majd az Egyesült Királyságban és Szíriában szolgáló karrierdiplomata Budapestre telepítése mélypontra vitte az amerikai–magyar kapcsolatokat. A beszédes nevű Goodfriend (magyarul: jó barát) napi szinten, egyáltalán nem barátként, hanem a lehető legarcátlanabb módon avatkozott be Magyarország belpolitikájába. Nem telt el nap, hogy ne gyalázta volna a megválasztott magyar demokratikus kormányt és ne oktatta volna ki az itt élőket, hogy „miként kell demokráciát csinálni”.
Természetesen mindezt a baloldali-liberális ellenzéki oldalon tette, mintha állandó kampányt folytatott volna az egyik politikai oldal mellett, ami rendkívül szokatlan egy külképviseletet vezető diplomatától. Hogy a még nagyobb diplomáciai botrányt elkerülje az amerikai fél, úgynevezett családi okokra hivatkozva visszahívták 2015-ben. Ezt követően az amerikai külügyminisztérium diplomáciai hivatalában kapott új beosztást. Szerény véleményem szerint ez lefokozás volt, amivel Mr. Jó Barát külszolgálati diplomatakarrierje véget is ért.
A nemrég elhunyt Bitó László fővárosi szalonja is egyfajta globalista fészek volt. Ott gyülekeztek a patrióta oldal ellenfelei. André Goodfriend is több ízben felbukkant a lakásán. Bitó tehetős ember volt, így egy darabig képes volt manipulálni a magyar politikai életet és a közvéleményt, hiszen ahhoz azért pénz is kellett. Bitó Lászlónak kitűnő egyetemi kapcsolatai is voltak Amerikában (Bard College), amelyek a szokásos liberális szellemben mérgezték a fiatalok elméjét. Amikor felmerült, hogy a CEU nem tartja be a magyar törvényi szabályozást, nem adhatna ki amerikai diplomát, hiszen amerikai egyetemi jelenléte sincs, Bitó kiállt Sorosék mellett. Megszervezte, hogy a Bard College campusán a CEU-t alapító pénzügyi spekulánsnak egy félreeső épületet, egy kaszárnyát kínáljanak fel, ahol kifüggeszthetik molinójukat, mondván, hogy ez a Közép-európai Egyetem amerikai campusa. Rengeteg mém jelent meg azonnal a magyar sajtóban, amely budiként vagy fészerként ábrázolta a félreeső kis épületet, ahol a nagy presztízsű egyetem „székelt”.
A hálózat működésének nyomasztó valóságát saját bőrömön tapasztaltam meg. Számos vita volt a nagybefektetők és a magyar partnerek között. Ezeknek a vitáknak a békés rendezése is felelősségi körömbe tartozott (mediation). Amivel azonban nem számoltam, az a politikai háttéralkuk akkor még stabil befolyása volt. Az amerikai nagykövetségen nyilván tucatnyi beépített külügyes és egyéb érdekérvényesítő ember tevékenykedett. Ennek az igyekezetnek egyik legfőbb szervezője a nagykövet helyettese, a Peter Tufo távollétében gyakran megbízott ügyvivőként működő Tom Robertson volt 2000-ben.
A budapesti amerikai nagykövetség a Szabadság téren
Történt ugyanis, hogy egy alkalommal olvasói levelet írtam a Heti Világgazdaságnak (HVG), amelyben személyes aggodalmamat fejeztem ki a magyar média végletekig balra tolódott állapotáról és arról a fals képről, amit nap mint nap az Orbán-kormányról igyekeznek lefesteni. Lipovecz Iván kapott az alkalmon, hogy írásomat leközölje, és habár én erre nem adtam engedélyt, a hivatásos névjegykártyám alapján úgy tüntetett fel a cikk végén, mint Adam Topolansky, aki az amerikai nagykövetség kereskedelmi tanácsosa.
Ez nyilvánvalóan hibás fordítás volt, hiszen a kereskedelmi tanácsos (commercial counselor) John Fogarasi volt, jómagam pedig az ő beosztottjaként, mint kereskedelmi titkár vagy referens dolgoztam. Ugyanakkor volt ebben némi rosszindulat is, hiszen tudta, hogy ezzel az Amerikai Nagykövetség berkein belül is vitát gerjeszt majd. Három napig erről szólt a magyar sajtó baloldali része (ami akkoriban, mint tudjuk, elég domináns volt). „Adam Topolansky kiállt az Orbán-kormány mellett”, harsogta a Népszava, a Népszabadság és egyéb hírorgánumok. Azt is hozzátették, hogy ezzel diplomáciai kihágást követtem el. Ez utóbbi természetesen nem felelt meg a valóságnak, amiért perelhettem volna őket, hiszen nem voltam diplomatastátusban. Márpedig szerződéses alkalmazottnak lehet magánvéleménye a magyar közéleti folyamatokról.
Ed Kemp sajtótitkár már másnap behívott az irodájába, majd különböző épületrészeken át, eléggé rejtélyes liftekkel felvitt az épület padlásterébe. A padlástér leghátsó sarkában valahol megnyílt egy ajtó és azon keresztül Kemp bevezetett egy jól megvilágított modern konferenciaterembe, ahol a követség kulcsemberei ültek. Egy kis idő elteltével az egyik katonai attasé odajött hozzám, és halkan a fülembe súgta: van neked amerikai nemzetbiztonsági átvilágításod? Mondtam, hogy nincs, mire azonnal kivezetett a teremből és visszavitt a lifthez, amely visszaszállított a földszintre. Magyarán hibát követtek el, hiszen ezzel tudomásomra jutott, hogy van egy lehallgatásbiztos titkos szoba a követség padlásterében, amelynek létezéséről valószínűleg kevesen tudnak.
Ezzel a rendszabályozás nem ért véget. Tom Robertson is behívatott irodájába. És itt volt az a pont, amikor kibújt a szög a zsákból. Tele torokból ordítozott és fenyegetőzött. Felhívtam a figyelmét, hogy nem vagyok diplomata, tehát szerződéses alkalmazottként lehet magánvéleményem, amit az amerikai alkotmány első kiegészítő passzusa is garantál. Ez neki azonban olaj volt a tűzre. Kioktatott, hogy nem vagyok tisztában a magyar történelemmel. Emelt hangon tudatta velem, „vegyem tudomásul, hogy a szovjet csapatokat Magyarországon sokan felszabadítóként üdvözölték 1945-ben”. Nem egészen értettem, hogyan került a szovjet csizma az asztalra. Mi köze van ennek az olvasói levelemhez? Miközben tudvalevő, hogy családunkban is megerőszakoltak egy-két távolabbi rokont, amikor a szovjet „felszabadító hősök” bevonultak és kifosztották fél Balatonfüredet, sőt még az óráját is elvették mindenkinek. Robertson a globalista-liberális hálózat embere volt, ebben ma már bizonyos vagyok.
Robertson később nagykövet lett Szlovéniában. Sajnos azonban az ideológiailag elkötelezett külképviseleti vezetők tekintetében Robertson nincs egyedül. Egy percre sem szabad elfelejtenünk, hogy éjt nappallá téve próbálnak engedelmességre szoktatni, de akár ellehetetleníteni, pozícióktól megfosztani vagy félretolni a közéletből. Mindezt rendkívül szofisztikált eszközökkel, operációs hadműveletekkel teszik. Dobozi István, Gyombolai Péter és Hetesy Zsolt is megtették ezt egy operatív akció során, amit 2017 nyarán Washingtonban a sarasotai konzuli kinevezésem megakadályozása érdekében szerveztek.
Sokkoló volt szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy a hálózat nemcsak hogy létezik, de hatékonyan működik is mind a mai napig. Ráadásul nemritkán az amerikai magyar szervezetek asszisztálásával.
Mindig résen kell lennünk tehát, és szervezetten össze kell fognunk. Egyetlen feladatunk van: patriótának maradni! Ők ugyanis a liberális-globalista gépezet beépített ügynökei, akik szüntelenül nemzetünk (nemzeteink) ellen áskálódnak világszerte ideológiai céljaik megvalósítása érdekében.
