Riasztó hőhullámokat azonosítottak az óceánok mélyén, ennek pedig pusztító hatása lehet a partvidékek élőlényközösségére. 2013 és 2016 között súlyos tengeri hőhullám pusztított a Csendes-óceán északkeleti részén. Az USA nyugati partvidékénél a vizek felmelegedtek, ez pedig alaposan felforgatta a helyi ökoszisztémákat; a korallzátonyok kifehéredtek, és több mint egymillió madár pusztult el Észak-Amerika szerte.
A folyamat riasztónak látszik, pedig ez csak a jéghegy csúcsa, ennél sokkal komolyabb, félelmetes dolgok történnek a háttérben; nemcsak az óceáni hőhullámok létére találtak bizonyítékot, de kiderült, hogy ezek hosszabb ideig tartanak, drasztikusabb felmelegedést okozhatnak, miközben a felszínen ennek vajmi kevés jelét érzékeljük.
Ezek a hatások katasztrofálisak lehetnek mind a tengeri ökoszisztémákra, mind pedig az ezekre épülő iparágakra nézve. Kevesen tudják, de a kibocsátott szén-dioxid által termelt többlethő 90 százalékát az óceánok nyelik el, így nagyon nem mindegy, mi történik azok mélyén. Az óceánok gyorsabban melegszenek, mint a bolygó átlaga: az elmúlt száz évben mintegy 1,5 Celsius-fokkal emelkedett a Föld hőmérséklete, a tengeri hőhullámok pedig csak az elmúlt tíz évben körülbelül 50 százalékkal gyakoribbá váltak.
A tengeri hőhullámokat már évek óta tanulmányozzák a szakemberek, ilyen mélységbe azonban csak most sikerült bepillantani. Ehhez korszerű technikai eszközökre és számítógépes modellekre volt szükség. Az óceánfenék megnövekedett hőmérsékletét számos ökológiai problémával hozták összefüggésbe. A változás kedvez az invazív fajok terjedésének, ami viszont az őshonos fajokat szoríthatja ki eredeti élőhelyükről. A Bottom marine heatwaves along the continental shelves of North America című tanulmányt – ami Nature.com-on olvasható – jegyző egyik kutató, Michael Jacox szerint szükség van a tengeri hőhullámok valós idejű nyomon követésére ahhoz, hogy a helyzetet kezelni lehessen, és a partvidékek ökoszisztémáját meg tudják menteni.