Egy magyarországi balliberális kurzustörténész, bizonyos Ungváry Krisztián pár nappal ezelőtt azzal keltett közfelháborodást a polgári-nemzeti oldalhoz tartozó és minden jóérzésű emberben, hogy a Válaszonline.hu című Soros-portálon durván nekiment a jeles erdélyi hazafi, Wass Albert teljes írói hagyatékából rendezett kiállításnak. A nemrég Magyarországra érkezett dokumentumokból Takaró Mihály és Deák-Sárosi László kurátor kiállítást rendezett, a tárlatot az Országos Széchenyi Könyvtárban nyitották meg március 26-án.
A filoszemita történész az elmúlt években azzal okozott több botrányt, hogy szinte mindenbe és mindenkibe belerúgott, ami és aki a 20. században a magyar nemzeti helytállást és megmaradást szolgálta. Bayer Zsolt, az ismert publicista szerint Ungváry Krisztián egy „aljas, mocskos, gátlástalan gazember”. Ez persze csupán egyetlen vélemény, de a történész legutóbbi rugdalózásáról – amit itt olvashat az, akit nagyon érdekel – az ugyancsak erdélyi származású publicista, író, Pataki Tamás írt egy frappáns jegyzetet a Demokrata.hu-ra Ungváry Wass Albertet nácizva nácivá vált? címmel, ez alább olvasható:
Ungváry Krisztián azt hiszi, a jobboldaliak felháborodnak azon, hogy Wass Albertet és Nyírő Józsefet nácizza legutóbbi véleménycikkében. Már tűkön ülve várja az elbocsátó szép üzeneteket – de nem fog ilyeneket kapni. Inkább csak ásítsunk és legyintsünk. Ungváry unalmas; de aki szereti a retró SZDSZ-t és az egyéb liberális memorabíliát, az természetesen élvezni fogja a történész kirohanásait.
Azonban egy érdekes részt találtam a kis dolgozatában. Ungváry fölteszi a költői kérdést: „Mit tegyünk akkor Wass Alberttel, akinek munkáit tagadhatatlanul sokan olvassák Magyarországon? Szerencsére egy irodalmi mű értékét nem többségi szavazás adja. Az irodalmi érték az összes művészeti ághoz hasonlóan nem a népszerűség mértékétől, hanem az ehhez értő szakemberek értékítéletétől függ, és az állami kultúrpolitikát elsősorban ennek kellene meghatároznia.”
Tehát az irodalmi érték „az ehhez értő szakemberek értékítéletétől függ”.
Az „ehhez értő szakemberek” természetesen azok, akik szerint Wass Albert tehetségtelen senki – és akik természetesen nem olvasták az írásait, vagy ha igen, csak néhányat ismernek közülük. Az „ehhez értő szakemberek” azok, akik zsigerből gyűlölnek egy szerzőt, csak azért, mert jobboldali, és ugyanilyen zsigerből imádnak egy másikat, csak azért, mert baloldali. Az „ehhez értő szakemberek”, a kánonalkotók Messiás-szindrómában szenvednek: azt hiszik, az ő értékítéletüktől függ a magyar világ sorsa, letaszítanak és felemelnek, kárhozatra és örök feledésre ítélnek, vagy halhatatlanná tesznek embereket, írókat. Ilyen értelemben a népbírák szellemi rokonai – ítélnek elevenek és holtak fölött, megmondják, ki lehet jó író Magyarországon, és ki nem. Sőt, hogy egyáltalán ki lehet író Magyarországon. Azt is írja Ungváry, hogy „Wass verseiben esetenként plagizált, és tehetsége fényévekre van Márai Sándor, Dsida Jenő vagy Áprily Lajos verseitől” – érdekes, hogy amikor Esterházy Péterről derült ki ugyanez, az „ehhez értő szakemberek” megmagyarázták az „ehhez nem értő közembereknek”, hogy ezt intertextualitásnak hívják, nem plágiumnak.
Egyetértek azzal, hogy egy mű értékét nem a népszerűsége határozza meg – hiszen éppen a kánonalkotók tehetnek arról, hogy a kortárs magyar irodalom két legnagyobb alkotóját alig ismerik Magyarországon: Mózes Attilára és Szilágyi Istvánra gondolok. Utóbbit megpróbálták ugyan „felépíteni” – de későn. Ám a Wass Albert-reneszánsz organikus társadalmi jelenség volt, és éppen azért következhetett be, mert Ungváry Krisztián „szakemberei” száműzték az írót a magyar irodalomból és a szellemi erőtérből. Tetszik vagy sem: Wass Albert regényei megérintettek valamit a kortárs magyarok lelkében. Örülök, ha sokan olvassák – engem és sok nemzedéktársamat Harry Potter helyett Wass Albert könyvei tettek olvasó emberré.
A Holt költők társasága című film egyik emlékezetes jelenetében a diákok egy költészettankönyvet nyitnak ki, amelynek bevezetőjét egy bizonyos Dr. J. Evans Pritchard írta. A szerző tudományos pontossággal magyarázza el, hogyan mérhető meg egy vers „nagysága”: vegyünk egy koordinátarendszert, ahol a vízszintes tengely a vers tökéletességét jelöli – mennyire éri el a kitűzött célját –, a függőleges pedig a témájának fontosságát. A kettő szorzata, a grafikonon kirajzolódó terület adja meg a vers értékét. Egy szonettnek tehát úgyszólván kiszámítható a nagysága, akár egy mértani idomnak a területe.
Keating tanár úr egyetlen szóval söpri le az egészet: szar. Aztán hozzáteszi: nem csővezetéket fektetünk, hanem költészetről beszélünk.
Keatingnek igaza volt: nem csővezetéket fektetünk.
Ungváry Krisztián és a szakértői mégis konokul méricskélnek tovább – mert a méricskélés sosem a versről szól, hanem arról, hogy ki tartja a mérőszalagot. Volt már a történelemben olyan társaság, amelyik pontosan tudni vélte, melyik műnek, melyik embernek, melyik fajnak mekkora az értéke – grafikonokkal, mérőszámokkal, szakvéleményekkel támasztották alá vélelmeiket.
Az ő szakembereik is „ehhez értő szakemberek” voltak.
Hogy kikre gondolok, azt Ungváry Krisztián képzeletére bízom.
