Az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján idén is közös megemlékezésre és fáklyás felvonulásra hívták Nagyvárad magyarságát a nemzeti-polgári szervezetek október 23-án. Abból a megfontolásból is, hogy együtt idézzék fel 1956 hőseinek bátorságát, a szabadságért hozott áldozatokat és a forradalom erdélyi vonatkozásait, következményeit.
Előbb a Nagyváradi Városháza dísztermében vetítették le a Szoboszlay-per történetéről szóló dokumentumfilmet. Zágoni Balázs kolozsvári rendező egy kevésbé ismert erdélyi ellenállási kísérletet idézett fel művében, amely szervezkedés megelőzte az 1956-os lengyelországi és magyarországi antikommunista lázadást.
A filmvetítés után a Szent László térről közösen, fáklyákkal vonultak az emlékezők a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarára, ahol az úgynevezett Partiumi Panteonban az 1956-os emlékjel is megtalálható 2006 óta, Deák Árpád allegorikus domborművével és Faludy György ismert verssorával: „ezerkilencszázötvenhat, te csillag”.
Itt Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, korábbi európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott ünnepi emlékbeszédet, ami koszorúzás követett. A teljes beszéd alább olvasható.
Nem engedünk az ’56-ból
Az 1956-os dicsőséges forradalom és szabadságharc 70. évfordulóján az igazság-, a szabadság- és a hazaszeretet felemelő érzésével köszöntöm emlékező és ünneplő közösségünket. Memento 1956! Azok emléke előtt hajtsunk térdet, fejet, és azokra emlékezzünk áldón, akik 70 esztendővel ezelőtt hittel, meggyőződéssel és önfeláldozó lelkesedéssel szálltak síkra a szabadságért. Ne csak emlékezzünk, hanem kövessük példájukat, annak tudatában, hogy – amint Krisztus Urunk mondja: „az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32).
Kedves Testvéreim! Krisztusban szeretett Honfitársaim és Polgártársaim! Engedjétek meg, hogy az élő emlékezet jegyében a továbbiakban 1989 sorsfordító karácsonyának egyik megrendítő élményét osszam meg veletek.
Addigi életem egyik legfélelmetesebb órája volt az, amikor a szilágysági Menyőbe való elhurcoltatásunkat követően, több napja tartó szakadatlan vallatásom után, 1989. december 20-án este a szilágyszegi rendőrség legnagyobb helyiségébe terelték össze az épületben tartózkodókat – a takarítónőtől fogva a helybéli milícia főnökéig –, és ott, a Securitate vallatótisztjeinek társaságában, vigyázzban állva kellett végighallgatnunk Nicolae Ceaușescu pártfőtitkárnak az ország népéhez intézett, habzó szájú „szózatát”. A temesvári „huligánokat” megbélyegző, fenyegető „napiparancsa” egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy a temesvári felkelők számára nincsen kegyelem, sorsunk megpecsételődött.
Ott és akkor fogvatartóink példát akartak statuálni: így jár mindaz, aki a hatalom ellen lázad. A hatás dermesztő volt. Akkor és ott önkéntelenül a Rákosi Mátyás nyomába léptetett Gerő Ernő pártvezér hírhedt 1956. október 23-i rádióbeszéde jutott eszembe, melyben annak idején, a román Kondukátor módjára, ellenforradalmi csőcseléknek titulálta a Budapest utcáin felvonuló békés tüntetőket, szigorú megtorlást helyezve kilátásba ellenük. Megfélemlítő diktátuma azonban csak olaj volt a tűzre, és a rádiónál eldördülő fegyverekkel együtt visszafelé sült el, és a kitörő forradalom, majd a szabadságharc elsöpörte az isten- és embertelen kommunista rezsimet.
Másmilyen módon és több mint három évtizeddel később ugyanez ment végbe Romániában is. 1956 vetése nem csupán Kis-Magyarországon, hanem az egész szovjet kommunista táborban beérett. Amint egyik jeles német politikus megfogalmazta: „1956 nélkül 1989 elképzelhetetlen lett volna.” A félelmen felülkerekedett a szabadságvágy, és a berlini falhoz hasonlóan az egész szovjet diktatúrát romba döntötte.
Mi, magyarok büszkék lehetünk arra, hogy a „rab népek” („captive nations” – Eisenhower) sorában élen jártunk „a gonosz birodalma” („evil Empire” – Ronald Reagan) elleni küzdelemben. Egyházaink közösségében csak megismételni tudjuk, amit 1956-os rádióbeszédében áldott emlékű Ravasz László püspök ekképpen fejezett ki: „A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek: diákoknak, munkásoknak, katonáknak, férfiaknak és nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták.”
Petőfi Sándor „sehonnai bitang ember”-nek nevezte azokat, akiknek „drágább rongy életük, mint a haza becsülete”. A szabadságra ébredő nép, „a pesti srácok”, Tóth Ilonka és Mansfeld Péter, velük együtt pedig az erdélyi, partiumi „szabadságra vágyó ifjak”, „a számtalanok és névtelenek” valósággal megmentették a magyar becsületet, mely két világháborúban, a trianoni diktátum és a párizsi békeszerződés miatt, majd a sztálini-rákosista önkényuralom idején végletesen megrongálódott. Kiállásuk és lázadásuk vonatkozásában – Ady Endrével szólva – joggal tette fel a kérdést a nagyváradi holnaposok másik költője, Dutka Ákos: „Lehet-e az ember ember és magyar?” A nemzeti önbecsülésében talpra állott magyarság nevében adott, egyetemes érvényű válasza pedig mi is lehetett volna más, mint amit az egész nagyvilág is nagy elismeréssel hitelesített: „Öt nap s öt véres, szörnyű éjszaka / A csillagokba írta szentelt nevetek, / Köszönöm néktek drága, szent fiúk, / hogy visszaadtátok a csüggedő hitet, / S a barrikádok hunyó szent sugarainál / Adynak kiáltsuk szabadon ma már / Mit az ég falára vérrel írtatok: / Emberek vagyunk, újra magyarok!”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc öröksége ma is emberségünkben és magyarságunkban erősítsen meg bennünket! Akkor jó volt magyarnak lenni – de a szabadságharcosok példája és hősiessége ma is kimeríthetetlen erőforrás lehet számunkra. Szükségünk is van erre, hiszen az alattomos Kádár-rendszerben, ideát pedig a kíméletlen Ceaușescu-diktatúra uralma alatt emberi méltóságunkban és nemzeti öntudatunkban is elerőtelenedtünk, becsületünkben is csorbát szenvedtünk – olyannyira, hogy sokszor már-már nem is ismerünk magunkra. Magyarként okkal kérdezzük: ez volna hát Árpád és Kossuth népe?; keresztényi mivoltunkban pedig ezt: Krisztus tanítványai és Szent István örökösei mi volnánk?
1956 a hazafias helytállást, a haza és a szülőföld szeretetét és megbecsülését is reánk hagyta, ami emberi és nemzeti önazonosságunknak szerves része. Magyar népünk 1956-ban saját hazájában kereste a boldogulást, szabadságának kivívása által ennek a feltételeit kívánta megteremteni, akár emberfeletti áldozatok árán. Mi, mai magyarok miért mondanánk le önként arról, amiért ők a harcot is vállalták és életüket is készek voltak odaáldozni?
Mi, erdélyi, partiumi, nagyváradi magyarok miért hagynánk el hontalanok és hajléktalanok módjára szülőhazánkat?! Elnyomóink elégedetten dörzsölik a kezüket annak láttán, hogy népünk „maradéka” az anyagi szükség szorításában és az anyagi jólét kísértésének engedve miként hagyja oda ősi szállásterületeit, és a „sorstalanság” útját választva, miként megy el vendégmunkásnak és fizetett munkaerőnek a messze idegenbe.
1956-ban időlegesen, 1989-ben pedig véglegesen megszabadultunk a kommunista önkényuralomtól. Akkor a szabadságot vívtuk ki, utóbb pedig ezt a szabadságot kell megvédenünk és kiteljesítenünk – mondotta Orbán Viktor miniszterelnök néhány évvel ezelőtt.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc mostani jeles évfordulóján távol áll tőlünk, hogy a pártos elfogultság és az önös kivagyiság aprópénzére váltsuk eszméinket és eszményeinket, de amiért szabadságharcosaink vérüket ontották, és amiért „Szabadságra Vágyó Ifjaink” börtönt szenvedtek, abból mi sem engedhetünk. A „merjünk kicsik lenni” bolsevik örökségével végképpen szakítanunk kell. Megálljt kell mondanunk az álliberalizmussal megspékelt kommunista visszarendeződésnek. Meg kell védenünk a nemzet 70 évvel ezelőtt megmentett becsületét! Nem engedhetünk a ’48-ból. Nem engedhetünk az ’56-ból, sem a ’89-ből.
Isten minket úgy segéljen!
