A romániai állami vállalatok vezetőinek kompetenciáit elemző írást közöl Claudia Indreica pszichológus az Economedia.ro honlapon. A Psihoselect tanácsadó cég alapítója negyedszázada foglalkozik a felső- és középvezetői pozíciókhoz szükséges kompetenciák tanulmányozásával.
Az elemzés azokkal a kormányzási szabványokkal végez el összehasonlítást, amelyeket Románia a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez (OECD) való csatlakozásával vállalt. Általános következtetése, hogy az állam nem vezetőket választ ki, hanem gondnokokat – olyan embereket, akik gondoskodnak egy vállalatról, nem pedig olyan vezetőket, akik innovációkban és fejlesztésekben gondolkodnak.
Az elemzett vállalatok forgalmának és nettó nyereségének mintegy 90 százaléka monopolhelyzetben lévő, egyedülálló infrastruktúrát üzemeltető, illetve liberalizált piacokon domináns pozícióval rendelkező cégekből származik. Ezzel szemben azok az állami vállalatok, amelyek a szabadpiacon ténylegesen versenyeznek, a forgalom alig több mint 3 százalékát adják, és összességében (beleértve a TAROM-ot is) nettó veszteséget termelnek. Az OECD 2023-as romániai értékelése más adatok alapján ugyanerre a következtetésre jutott: az állami portfólió hozama szinte teljes egészében az öt legnyereségesebb vállalattól származik.
Az elemzés arra mutat rá, hogy ha egy vállalat nyereségét a biztos piaci helyzet, a hatósági ár vagy a meglévő vagyon eleve garantálja, akkor a vezetőség kompetenciája egyre kevésbé releváns. A statisztikák alapján a monopolhelyzetben lévő cégek profitja nem múlik a vezérigazgatók képességein, ha pedig nincs valós piaci verseny, akkor valódi vezetői rátermettségre sincs szükség, a cégvezetők kinevezésekor sem a szakmai kompetencia a fő szempont.
Az elemzés megállapítja, hogy a csúcsvezetők több mint fele (51 százaléka) soha nem dolgozott az adott szakterületen, az igazgatótanácsi mandátumoknál ez az arány 61 százalék. Ezen túlmenően a vezetők legfeljebb 22 százaléka vezetett valaha ötszáz főnél és mindössze 16 személy ötezer főnél nagyobb szervezetet. Az önéletrajzok 79 százaléka kizárólag feladatokat sorol fel, csak 7 százalékuk tartalmaz számszerűsített eredményt: növekedést, talpra állást, sikeresen végrehajtott beruházást.
Az ideiglenes kinevezések száma csökkent, de nem szűnt meg teljesen, hiszen a mandátumok 16 százaléka most is ideiglenes vagy átmeneti. (2021-ben az OECD szerint az 50 legnagyobb vállalat igazgatótanácsi tagjainak 72 százaléka ideiglenesen odaejtőernyőzött volt.)
Az elemzés statisztikailag csoportosította a vezetőket pályafutásuk hasonlósága alapján, és az adatokból hét profil rajzolódott ki. Ezek közül csak kettő hasonlít ahhoz, amit a magánszférában vállalatvezetőnek nevezünk: a „házon belül felnőtt‟, illetve a nagyvállalati vezető. Ezek együttesen kevesebb mint 20 százalékot tesznek ki. A többiek nem szakmailag kifogásolhatók, hanem más területeken jártasak: jog, könyvvizsgálat, közigazgatás, saját kisvállalkozás vagy a politika terén. A probléma tehát – állapítják meg – nem az alkalmatlanság, hanem a szereppel való összeférhetetlenség. A rendszer a szabályok betartását jutalmazza, nem pedig a vezetői kompetenciákat. Egy ilyen vezető által irányított vállalat hasonlít egy jól karbantartott régi házra: a telek és a falak értéke stabil, de senki sem kérdezi meg, hogy fel kell-e újítani vagy bővíteni – értékel az elemző.
A tipikus vezérigazgató mérnök vagy közgazdász, mesterképzéssel. Tízből közel négy ugyanabban a vállalatban vagy ugyanabban a csoportban dolgozott, és 60 százalékuk ismeri az iparágat. Négyből három már vezetett valamit korábban, leggyakrabban egy 50–500 fős igazgatóságot vagy fiókot, általában szintén az állami szférában. Minden harmadiknak van politikai pályafutása.
Az igazgatótanács tipikus tagja közgazdász vagy jogász végzettségű, aki egy kisvállalatból, saját irodából vagy a közigazgatásból érkezik. Tízből hatan soha nem dolgoztak abban a szektorban, amelyet felügyelnek, és tízből közel négynek politikai múltja van. Itt van a rendszer gyenge láncszeme: az igazgatóság – bár alapvető feladata a célok meghatározása, az ügyvezető értékelése és szükség esetén felmentése – paradox módon az a testület, amely a legkevesebb szakmai kompetenciával rendelkezik a vállalat konkrét tevékenységi területén.
A legtöbb állami vállat vezetője vagy igazgatótanácsi tagja valamelyik politikai pártnak a holdudvarából került ki.
Egy vezérigazgató bruttó havi keresete átlagosan mintegy 32 ezer lej, vagyis három és félszerese a hazai átlagos bruttó bérnek. Egy igazgatósági tagság körülbelül 13 700 lejébe kerül az illető cégnek, de minden hatodik személy két vagy három helyen is rendelkezik mandátummal (és részesül ennek megfelelő juttatásban). Megsaccolni is nehéz, hogy évente hány száz millió lejébe kerül az államnak (azaz az adófizető polgárnak) az állami vállalatokat vezetőinek javadalmazása…
