A sors kegyelméből megadatott Temesvár régebben született lakóinak, hogy ilyenkor, decemberben az emlékezés hullámhosszán újraéljék a félelem, kilátástalanság, a mezítelenség és kiszolgáltatottság, a langymelegség, nyomorúság időszakát, és a mélységből való szabadulás mámorító örömét is.
Temesvár régebben született lakói, azok a tízezrek, akik a temesvári népfelkelés napjaiban, életük kockáztatásával és puszta kézzel vették fel a harcot az elnyomó hatalommal, tapasztalatból tudják, hogy az időleges földi hatalmak sohasem ingyen, jószántukból osztogatják a szabadságot.
Mert megéltük, megemlékezve évről évre újraérezzük a temesvári 1989-es felkelés különös, biblikus töltetét. Nem azért, mert tökéletes vagy hibátlan eseménysor lett volna, hanem mert hirtelen, szinte egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra szakította át az ország egész lakosságát bezáró félelemfalat.
Nem nagy szónokok, nem politikusok, még csak nem is szervezett mozgalmak indították el, hanem mi magunk, az a temesvári magyar közösség, amelynek egyik tagja már előbb életével fizetett kiállásáért, az a közösség, amely nem akarta magára hagyni a lelkészét. A református parókia előtt gyülekező emberekben volt valami egyszerű, hétköznapi elszántság: nem engedtek abból az alapvető emberi igazságból, hogy az embert nem lehet tetszés szerint elhallgattatni.
Aztán ahogy nőtt a tömeg, úgy olvadt fel az a bénító, mindent átitató félelem, amely évtizedekig uralkodott. Emberek, akik korábban nem mertek hangosan panaszkodni, most együtt kiabálták a „Szabadságot!”, mert ráismertek igazi hangjukra. Élettel teltek meg Temesvár utcái, a „Tőkés-templomtól”, azaz a református palotától a pártszékházig minden sarkon és minden temesváriban ott vibrált a változás.
Az is különleges ebben az echte temesvári történetben, hogy megszűntek a nemzetiségi határok. Magyarok, románok, németek, szerbek – olyan emberek, akiket a rendszer sokszor akart egymással szembe állítani – ugyanazért a szabadságért álltak ki. Akkor egy tökéletes pillanatra mindenki tökéletesen megértette, hogy a félelem és az elnyomás mindenkit ugyanúgy gúzsba köt.
A tragikus megtorlás, a katedrális – azóta lecserélt… – lépcsőire és a város más helyszínein kiömlött vér, a sortüzek, a halottak, a kórházakból ellopott és elpusztított holttestek egyértelművé tették a forró városban, hogy nincs visszaút, a történtek után már nem lehetett…
Temesvár, a forró város, a remény helyszíne lett, ahol először mondatott, mondtuk ki hangosan és visszavonhatatlanul, hogy a diktátor ideje lejárt. Ahol az emberek – minden félelem és veszély ellenére – megtapasztalták azt, hogy a szabadság mindennél drágább kincs.
Függetlenül a népfelkeléstől eltelt évek számától, nekünk mai temesvári magyaroknak kötelező az emlékezés. Közösségünk ’89-es kiállása, összefogása, ma is a szabadságvágyat tápláló forrás, és kötelességünk átadni az utánunk jövőknek a forró város szellemiségét. ’89 hatalmas közösségi értékünk, amely egyszerre példa és buzdítás. Félretéve a közömbösséget és a kiábrándultságot, elutasítva bármilyen szemfényvesztést, ahogy tették elődeink, mindannyian merjünk odaállni a képzeletbeli parókia elé, merjünk kiállni közösségi értékeinkért, jussunkért. Önmagunkért, gyermekeinkért és unokáinkért ápoljuk, védjük, ragaszkodjunk anyanyelvünkhöz, hitünkhöz, hagyományainkhoz, a magyar nemzethez való tartozásunkhoz, épített örökségünkhöz, mert tudjuk, hogy csak amiről lemondunk, azt veszíthetjük el.
Makkai Zoltán / Temesvári Heti Új Szó
