A kommunista diktatúrák áldozataira való emlékezést a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000. június 13-án elfogadott határozata rendelte el, amelynek értelmében minden év február 25-én főhajtással adóznak a rendszer mártírjai előtt. Erdélyben, a Partiumban és Bánságban is minden december 15-én, a temesvári antikommunista népfelkelés megindulásának évfordulóján megemlékeznek azokról a mártírokról, akiket 1989-ben – és azelőtt is – ez a gátlástalan, torz hatalom meggyilkolt.
Azonban lehet-e manapság múlt időben beszélni a kommunista retorziókról Romániában, ahol még mindig ennek a förtelmes, szégyent nem ismerő, az emberi méltóságot lábbal tipró korszaknak a módszereivel tesznek tönkre emberéleteket, üldöznek el fiatalokat, bélyegeznek meg közösségbomlasztó jelzővel minden másképp gondolkodót, fosztanak meg idős embereket az utolsó talpalatnyi földecskéjüktől, következmények, felelősségre vonások nélkül?
Sokan azt mondhatnák erre, az elvándorlásnak kifejezetten gazdasági okai vannak, ám ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nem mondok semmi újat, ha azt állítom, az elmúlt évtizedekben olyan többszázezres nagyságrendbeli erdélyi magyar munkaerő, köztük az értelmiségiek színe-java távozott el szülőföldjéről – minden bizonnyal véglegesen –, akiket egyszerűen ellehetetlenítettek azok az érdekhajhász klikkek, akiknek jelszava a „vagyunk mi és vagytok ti, akik nem tartoztok az egykori dogmában kinevelt új generációhoz, így már csak természetes, hogy a mieinket promoveáljuk”.
A többieknek pedig jutott a legrosszabbul fizetett állás – az is jó esetben –, övék volt az ingázás, övék az örök kilincselés a megélhetést pótló talpalatnyi parcelláért, amelyet már az ötvenes években amúgy is megszenvedtek az ősök, gondolok itt a nagy román pusztára (Baragán), övék volt a verés a több ezer hektáron gazdálkodó klikkbéli újgazdagtól, majd a büntetések sorozata is az utóbbit védő karhatalomtól. Attól a nép nyakán ülő kommunista kövülettől, aki ezekért a kiváltságokért nem átall mind a mai napig fontos megyei vagy országos tisztséget betölteni a mindenkori román állami közigazgatásban. Sőt, egyesek odáig süllyedtek, hogy magas rangú tartalékos tisztjei lettek az államhatalomnak „pár dollárral többért”, na meg némi plusz befolyásért. Ők azok, akik a legújabb márkájú dzsippel, lőfegyverrel és harci kutyákkal grasszálnak a határban. Mert ugye, ami nem illeti meg az embert, azt őrizni kell…
Lehet-e beszélni Erdélyben vagy Partiumban emléknapról, amikor nemzedékek élik meg ugyanannak az önmagát is pusztító eszmének minden átkát, mint ezelőtt hatvan-hetven esztendővel, amikor példának okáért a gondolkodó értelmiségi ember a rendszer ellensége volt, a legbugyutább pedig gyárigazgató.
Az önkormányzati választások alkalmával csak végig kell olvasni a partiumi településeken összeállított képviselői listákat, illetve vissza kell nézni a választmányi tagok lajstromát, hogy lássuk, nem változott semmi. Ugyanazok a nímandok, ugyanazok a funkcionális analfabéták, erőszakos könyöklők hada követel magának vezetői szerepet, mint teszem azt hetven esztendővel ezelőtt. Vagy azoknak a hasonszőrű rokonsága. A lista nyitott mindenki számára – mondják. Hát persze, hogy nyitott. Csakhogy egyre ritkább az a köztiszteletben álló polgár, aki lesüllyed erre a szintre, hisz a megszavazott lista felülírására is volt már példa, nem is egyszer.
Az áldozati generációk egymásutánisága pedig egyre csak folytatódik. A kártékonyság örök korszakában, amelyben „szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / és ellenség lesz mindenki, aki kételkedik” – tolmácsolja Bródy János magyarországi popénekes az Ezek ugyanazok című dalában.
Summa summarum, Erdélyben és a Partiumban minden törekvés ellenére még mindig maradt egy olyan értelmiségi „rizikófaktor”, amely tántoríthatatlan ellensége annak a magyarul beszélő román pártnak, amely a kommunizmus „bukása” után még harminchárom esztendő múltával is saját népével hadakozik. S hogy ebben a harcban már csak vesztesek lehetünk mindannyian, nem kétséges. Erdély és a Partium lassan kiürül, és egy koldus nép kolduskirályai regnálnak majd a romokon, amelyet ők maguk teremtettek, hosszú kártékony munkával.
Sütő Éva
