Amint a Brassó Lapok ma megjelent számának beszámolójából kiderült, október 11-én, vasárnap egy száznál is több főből álló turistaközösség kapaszkodott fel a dél-erdélyi nagyváros fölött magasodó hegyre, hogy a Cenk tetején az egykori millenniumi emlékmű maradványainál emlékezzenk meg egy 130 esztendővel ezelőtti eseményről.
Az 1896-os millenniumi ünnepségek alkalmával, a magyar honfoglalás ezredik évfordulójára hét emlékhelyen állítottak emlékművet a történelmi Magyarország területén. Ezek egyike került Brassó fölé, a Cenk tetejére. A Berczik Gyula tervei alapján, Jankovics Gyula szobrászművész közreműködésével elkészült, 18 méter magas oszlop tetején egy 3,5 méteres honfoglalás kori harcos állt. Bal kezét címeres pajzsán nyugtatta, jobbjában kardot tartott, tekintete pedig a Tömösi-szoros irányába fordult. Bár nem magát Árpád fejedelmet ábrázolta, a köztudatba mégis Árpád-szoborként vonult be, sajnos ez a nép nyelvén így maradt meg, noha a műalkotás szabatos és történelmileg korrekt elnevezése: millenniumi emlékmű.
A brassói millenniumi emlékmű felavatására 1896. október 18-án, vasárnap kerítettek sort, díszes és méltóságos állami ünnepség keretében, a helybéli románok és szászok berzenkedése mellett. A következő években a Cenken álló emlékmű számos alkalommal volt magyar hazafias rendezvények, kirándulások helyszíne, és bevonták minden városi ünnepségbe. Sorsa azonban hányatottan alakult. 1913 szeptemberében román terroristák robbantása rongálta meg, majd ugyanazon esztendő végén egy hatalmas vihar ledöntötte a megsérült obeliszket. A későbbi történelmi viharok sem kedveztek az újjáépítésének. Az egykor messziről látható emlékműből mára csupán a talapzat és a szétszóródott kövek maradtak fenn, a harcos megmentett kőfejét pedig a brassói magyar evangélikus egyház őrzi.
Kovács Lehet István, az Erdélyi Kárpát Egyület újraválasztott elnöke – maga is brassói lakos – az avatás 130. évfordulóján Cenk tetején felidézte a millenniumi emlékmű születésének és pusztulásának történetét. „Százharminc esztendővel ezelőtt egy nemzedék ünneplőbe öltözve kapaszkodott fel a Cenkre, hogy felavasson egy szobrot. Most egy másik nemzedék járta ugyanazt a hegyet, hogy emlékezzen rá. Akkor a felállított oszlop jelentette az ünnep középpontját, ma a megmaradt kövek köré gyűlt emberek. S talán ebben rejlik a nap legfontosabb üzenete. Hogy egy közösség erejét nem csupán az mutatja meg, milyen emlékműveket képes emelni, hanem az is, hogy mennyi idő múltán talál még vissza hozzájuk. Mert a szobrokat ledöntheti az ember, ledöntheti a vihar, de az emlékezetet csak akkor lehet elveszíteni, ha már senki nem akar emlékezni.”
