Az utóbbi időben az írott és az audiovizuális sajtóban gyakran szerepel a dél-romániai Cernavodă város mellett lévő nukleáris erőmű. A szláv eredetű településnév jelentése: fekete víz.
Miután vízhiány miatt kb. három hónapja leállították a Duna–Fekete-tenger csatorna partjára épült dobrudzsai létesítmény reaktorait, november 6-án az 1-es blokkott újraindították, de egy november 9-10-én bekövetkezett műszaki hiba miatt ismét le kellett állítani.
A 2-es blokk jövője a Duna vízállásától és „bizonyos műszaki körülményektől” függ, újraindításával egyelőre meg sem próbálkoztak. Ha jól működne, sem az újságok, sem a tévéadók nem foglalkoznának a cernavodăi nukleáris erőművel. Azért került a figyelem középpontjába, mert jó ideje szinte egyáltalán nem termel elektromos áramot. Holott az áramfejlesztés lenne a rendeltetése, és az országnak nagy szüksége lenne az innen kikerülő áramra.
Alulírott a cernavodăi nukleáris erőművel kapcsolatban sajátságos emléket őriz. 1982-ben kezdő újságíróként úgynevezett „tiszta fej”-ként teljesítettem szolgálatot a szatmárnémeti nyomdában. Akkoriban a nyomdászok még szedőgép segítségével előállított ólombetűkkel dolgoztak, Gyapjas Margit, a Szatmári Hírlap korrektora előbb spaltban (keskeny papírcsíkra nyomtatva, azaz hasáblevonatként) kapta kézhez tőlük az újságoldalba szánt szöveget. Nyomdaszolgálatos szerkesztőként én a szóban forgó szöveg kéziratát kellett hangosan felolvassam, miközben a korrektornő figyelemmel követte, hogy a spalton pontosan az jelenik e meg, amit én felolvasok, illetve a gépelés során a szedő által vétett hibákat is szorgalmasan javítgatta.
Azokban az években Nicolae Ceauşescu „elvtárs” gyakran járt „munkalátogatáson” az országban. Függetlenül attól, hogy éppen hol jelent meg a „Kárpátos Géniusza”, a helyieket „értékes útmutatásokkal” látta el. Az újságok minden ilyen eseményről lepedőnyi beszámolót kaptak Bukarestből telexen, amit kötelező módon teljes egészében közölni kellett. Nagy szomorúságomra minden elvtársak legelvtársabbika azon a bizonyos napon is munkalátogatáson járt, mégpedig az épülőben lévő cernavodăi nukleáris erőműnél. Miután egy ideig kényszeredetten olvastam fel hangosan a korrektornőnek a telexen kapott, fanyelven megfogalmazott ostoba, unalmas szöveget, egyszer csak elhallgattam.
– Mi történt? – törte meg a korrektornő a hosszúra nyúlt csendet.
– Nem tudom… ennek talán utána kellene nézni…
– Minek? – Margit, aki több évtizede végezte ezt a munkát, már semmin nem lepődött meg.
– Itt az áll, hogy Ceauşescu értékes útmutatása szerint az építőknek takarékoskodniuk kell a betonnal. Még az erőműből kispórolandó betonmennyiség százalékát is megadta. Szép nagy számról van szó…
– Na és? – kérdezte a hozzám, zöldfülű újonchoz képest pláne régi motorosnak számító korrektornő immár kuncogva.
– Én nem vagyok ugyan atomerőmű-szakértő, de annyit hozzáolvastam a témához, hogy a Cernavodán alkalmazott kanadai technológiának radioaktív mellékhatása is van… – jegyeztem meg.
Beszélgetésünk itt hírtelen félbeszakadt, mert a korrektornő kézjelekkel értésemre adta, hogy a helyiségben, ahol tartózkodunk, valószínűleg lehallgatókészülék működik.
Másnap elmeséltem az esetet Szolomájer Mihály kollégámnak. A következő kommentárt fűzte hozzá:
– A bukaresti elvtársakat az nem érdekli, hogy a leendő erőműből kispórolt betonmennyiség miatt a környéken hányan halnak meg radioaktivitás következtében. Nekik az a fontos, hogy ki ne tudódjon a dolog…
E régi emlék kapcsán mostanában a következő kérdés merült fel bennem: vajon legalább a Cernavodă környékén lakóknak hasznuk származik abból, hogy az erőmű immár hónapok óta nem működik?
Boros Ernő
