Csökken a szavazóbázis? Integrálunk!

Jó tíz esztendővel ezelőtt arról cikkezett a hazai sajtó, hogy a 2011-es népszámlálás nem folyt problémamentesen Romániában, sőt évekig nem volt tisztességes statisztikai kimutatás a végeredményről.

A hivatalos adatok feldolgozása körüli huzavona sokakban azt a gyanút keltette, hogy bizonyos érdekeltségi körök manipulatív szándékkal odázgatták a számadatok közlését. Hisz nem volt mindegy, hogyan áll össze a 2012-es vagy a 2016-os végleges szavazóbázis, illetve a jelöltek listája, ami ugyebár egy település lakossági számarányának függvénye. Végeredményként 1,23 millió magyarban „egyeztek ki”, ami mintegy öt-hatszázezres fogyatkozást mutatott az 1977-es statisztikai adatokhoz képest.

A Bihar megyei Székelyhíd igazi kuriózumnak számít a népszámlálás történetében. 2011-ben az első adatok szerint az érmelléki kisváros és beosztott falvai (Érköbölkút, Hegyközszentmiklós, Érolaszi, Csokaly, Nagykágya) összesen 11 091 lakossal bírtak, közülük 8 584 volt magyar. Sokáig ki sem tértek a cigányokra, akikről már köztudott volt, hogy az összekapcsolt települések több mint egyharmadát képezték, ami mára már 60 százalék felé jár.

Akárhogyan is nézzük, a cigányság aránya még sosem mutatott csökkenő tendenciát az ország egyetlen településén sem.

Biharban a 2011-es népszámlálási adatok szerint alig több mint 30 ezer roma élt, ami az összlakosságnak csak az 5 százalékát tette ki. Az adat persze nem volt reális.

A kolozsvári székhelyű kisebbségkutató intézet fontos „nemzeti stratégiának” tartotta, hogy a fogyatkozó magyar közösségbe integrálják a magyar identitástudattal rendelkező erdélyi cigányságot. Így már érthető, hogy 2015-ig Béres Csaba székelyhídi polgármester és Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő (mindketten RMDSZ-esek) miért igyekezett négy szociális központot is felavatni a „hátrányos helyzetű”, ezúttal már többséget képező cigányságnak, akiknek a választási kampány idején többek között még a felhalmozott vízdíj elengedését is meg szokás ígérni.

A szavazatért bármit…

Érdekes, mennyien megmozdultak és megmozdulnak Európa-szerte még ma is, ha a cigányok otthontartásáról vagy felzárkóztatásáról esik szó. Hogy maholnap kikopik a magyar a saját életteréből, senkit sem érdekel, senkinek nem szúr szemet. Integrálunk helyette cigányokat.

Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban 1977 óta az utóbbiak száma majdnem megháromszorozódott, míg a magyaroké 2011-re szinte egyharmad résszel csökkent az 1977-es adatokhoz képest, amikor még 1,71 millió magyart tartottak nyilván (ha az asszimilációs politikai irányzatot figyelembe vesszük, ez lehetett akár kétmillió is). Tény, hogy 2022-ben alig értük el az egymillió főt. És azt sem tudjuk, hogy ebből hányan élnek már életvitelszerűen távol a szülőföldjüktől, Csonka-Magyarországon vagy Nyugat-Európában, de még éppen ide számlálták őket…

A döglött macska pedig minden bűnbaknak kikiáltott párt, országos felső fórum udvarán megfordult. Egy bizonyos factumot viszont senki nem akar nevén nevezni, ami a tömbmagyarság immár harminc éves nyavalyája, és ami talán a legtöbbet ártott a magyarságnak. Az pedig nem más, mint az álságos nemzetpolitika, amelyet maga az érdekképviselet, azok csatlósai és eltartói űznek Romániában. Nem kell nagyobb „genocídium” annál, amikor egy magyar közösségi vezető minden következmény nélkül kiejtheti a száján, hogy akinek nem tetszik a klánosodás és a bánásmód, elmehet az országból. Ez a nevén nevezett „kiutasítás” például az Érmelléken a legelterjedtebb módszer, hisz választások idején a szavazóbázis biztosított a vízdíjak elengedésével, a műanyagszatyrok olcsó élelmiszereivel, a furgonokkal széthordott pár kiló krumplival, egyebekkel. Az „integrálandóknak”, akik a létminimum alatt tengődnek, ennyi elég. Hálásabb szavazóbázist el se képzelhetne magának egyetlen párt sem. Azzal vigasztalódni, hogy a románok is fogynak, így a parlamenti küszöböt úgyis átlépjük, a magyarfogyásba való belenyugvás legaljasabb paravánja, amely mögé el lehet bújni.

Sütő Éva  

Total
17
Megosztás
Total
17
Megosztás