A madéfalvi veszedelem 259. évfordulójának alkalmából lovas zarándoklatot szerveztek, megemlékező szentmisét és ünnepséget tartanak az egykori Csík vármegyei településen ma, amelynek hivatalos román neve Siculeni (korábban volt Madefalău és Petru Rareș is). A Magyar Nemzetben összefoglaló ismertetés jelent meg az évforduló kapcsán, alább olvasható.
Több évtizedes feszült helyzet csúcsosodott ki 1764. január 7-én, a krónikákba madéfalvi veszedelemként bekerült tömeggyilkosság hajnalán. A jogaikat féltő csíkszéki és háromszéki székelyeket ezen a napon olyan súlyos katonai támadás érte, amelynek hatására több ezren hagyták el szülőföldjüket és kerestek új otthont, javarészt a Kárpátokon túli területeken, Moldvában. A később Bukovinában letelepedett menekültek az azóta eltelt 258 évben szétszóródtak a nagyvilágban, java részük Magyarországon él.
A madéfalvi veszedelem megértéséhez az egykori Habsburg Birodalomba kell visszautaznunk időben, Mária Terézia uralkodásának éveibe. Karda Dalma madéfalvi pedagógus, örökségvédő, újságíró dolgozatában kifejtette: a hagyományosan katonanemzetnek számító székelyek az 1700-as évek kezdetéig ellátták a keleti határvédelmet, ennek fejében előjogokkal rendelkeztek. Ennek vetett véget a 18. század kezdetén az osztrák katonai vezetés, amely összegyűjtötte a székelység fegyvereit és egységesen földműves titulust adott számukra. Azonban már 1702-ben felvetődött az az elképzelés, hogy a földművelés mellett lássanak el mégis határőri feladatokat – fogalmazott.
A történész elmondta: hozzáfogtak az új határőrség megszervezéséhez erdélyi románok (korabeli szóhasználat szerint: oláhok – szerk. megj.) bevonásával. Őket a birodalom nagy seregében is be kívánták vetni. Ez volt a gond, ugyanis a székelyek rendelkeztek bizonyos jogokkal. Például adómentességet élveztek, mentesültek a katonai beszállásolás terhe alól. Mindezért cserébe vállalták, hogy saját költségen katonáskodnak. Tartották is magukat ehhez és fontos volt számukra, hogy székely tisztek alatt, hazai környezetben végezhessék katonai feladataikat, hiszen a földek művelését sem hagyhatták el.
Az elhúzódó konfliktus megoldására – mutatott rá a történész – 1761-ben Erdélybe rendelték Adolf Buccow tábornokot, akit Mária Terézia Erdély katonai főparancsnokává nevezett ki, és akit megbízott az Erdély déli, keleti és északkeleti részén kialakított határőrvidéken két román és két székely gyalogezred felállításával, akiket kezdetben ígéretekkel, szép szóval igyekeztek meggyőzni, ám ennek ellenére nem tudták besorozni az előírt mennyiségű katonát. Hozzájárult a kudarchoz, hogy Buccow teljesen előkészítetlenül fogott neki feladata elvégzéséhez, nem hívtak össze nemzetgyűlést, nem egyeztettek a székelység vezetőivel. Ezután, mint mondta, fenyegetések következtek: jószágvesztéssel, pénzbírsággal ijesztgették a lakosságot.
Teljes volt a káosz, a jobbágyság a nemesség ellen fordult, a falvakban pedig féltek a katonák fosztogatásaitól, az erőszakos besorozástól. Az év végére a falvakban őrségeket szerveztek, őrtüzeket gyújtottak. Decemberre arra az elhatározásra jutottak, hogy el kell szökni, ki kell vonulni a férfiaknak a falvakból. Ebben a helyzetben elterjedt a hír, hogy az erőszakos besorozások elérték a csíki falvakat, így a települések férfilakossága december 27-én, élükön a madéfalviakkal, kivonult a Szépvíz közelében kijelölt találkozási pontra, a Bozos-keresztfához. A csíkiakhoz csatlakoztak a Háromszékről lovakkal érkező székelyek is. Ezdek elindultak a falvakba, végül a lovak megfelelőbb ellátása érdekében úgy döntöttek, hogy Madéfalvára vonulnak be az ellenálló férfiak. A helytörténész szerint mintegy ötezer ember érkezett a faluba.
Január 6-án készen volt a kérvény, szentmisén vettek részt az ellenállók Rákoson, majd javarészt házaknál kaptak szállást és bizakodva várták a másnapot. Ezzel párhuzamosan készült a támadás, Buccow és Siskovicz készítette elő. 7-én kora hajnalban kivezényelték a katonaságot és körbezárták a falut, két ágyút is felállítottak. Hajnali 4 órakor dördült el az első ágyúlövés, a golyó egy parasztházba csapódott, a háromszékiek egyik vezetőjének közelében – Karda.
Ezzel megkezdődött a támadás, a katonák lerohanták a falut, a Varga-szeg nevű falurészt felégették. A meglepett székelyek nem tanúsítottak ellenállást, aki tehette, mentette az életét. Az öldöklés reggel 9 óráig tartott, a sérültek, a megfélemlített emberek a környező erdőkbe menekültek, néhányan a csíksomlyói ferences kolostorban kaptak menedéket. A mezőkön, az erdőkben sebesültek és halottak tömege feküdt, mintegy 400 foglyot pedig a csíkszeredai várba szállítottak kihallgatásra.
Az események nyomán voltak, akik engedtek a nyomásnak és beálltak katonának, az érintettek nagy része azonban elmenekült és Moldva felé vette az irányt, ami ebben az időben török fennhatóság alá tartozott. Moldvában 7 és 8 ezer között lehetett azok száma, akik Csíkszékről és Háromszékről menekültek el a madéfalvi események hatására, ők földesúri birtokokon, különböző falvakban telepedtek le.
1776-ban Mártonffy Mór Észak-Bukovinába utazott, amely 1772 óta szintén a Habsburg Birodalom része volt. Vele tartott mintegy száz menekült család, ők és későbbi követőik alapítják meg a következő években az öt bukovinai magyar falut, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát.
A madéfalvi események halálos áldozatainak számáról teljesen eltérő adatokkal rendelkezünk, a közös sírba hivatalosan 45 ember került, az 1905-ben felavatott emlékművön 200 áldozat szerepel. A hivatalos anyakönyvezésbe 1764. január 7-én egy halottat jegyeztek be Madéfalván. A legújabb történészi álláspont szerint az áldozatok száma 700 és 1000 közöttire tehető – mutatott rá Karda Dalma.
