„Európában nem ismerik fel, hogy egy napon a saját hazájukban kisebbséggé válhatnak” címmel közölt nemrég a Magyar Nemzet egy fölöttébb érdekes interjút Ernst Roets afrikai íróval, aki a nemrégiben magyarul is megjelent Lődd le a búrt! című könyv szerzője. A búr férfi a dél-afrikai fehér közösség tagja, aki közvetlen környezetében tapasztalta meg, milyen brutális módon végzik ki nemzettársait az őslakos feketék. Egyes kutatók szerint a dél-afrikai búrok ellen népirtás folyik.
– Mesélne arról, hogy kik a búrok, és miért folyik ilyen mértékű ellenségeskedés a népcsoporttal szemben?
– A búrokat afrikánereknek is nevezik. Kulturális közösség vagyunk, főleg Dél-Afrikában élünk, de a világ más országaiban is vannak közösségeink. Nyugatról származunk, európai részről a hollandoktól, németektől és franciáktól erednek gyökereink, de identitásunk miatt afrikaiaknak is tekintjük magunkat. Tehát nem vagyunk már sem hollandok, sem németek, sem franciák, egy különálló nemzet vagyunk, amely szorosan kötődik Afrikához és a Nyugathoz. (A búrok főleg holland és flamand, kisrészt francia hugenotta, német és fríz származású telepesek összeolvadásából létrejött etnikai csoport, akik a 17. századtól Dél-Afrikában telepedtek le. A „búr” szó a holland boer, azaz „paraszt” szóból származik. A búr telepesek a holland nyelvből kialakult afrikaans nyelvet beszélték, amelybe a többi etnikum nyelvének elemei is beépültek, de hatással volt rá a fekete bennszülöttek nyelve is. Mai afrikaans nyelvű leszármazottaik az afrikánerek – a szerk.) A Dél-Afrikai Köztárságban az 1990-es évek közepén jött létre a fekete többségű új kormány, és akkoriban az az ideológia terjedt el, hogy mindannyian feladhatjuk saját, kulturális identitásunkat, ezzel egyformává válva. Ez a folyamat nemcsak ránk, hanem más közösségekre is érvényes volt, azonban nem működött. Véleményem szerint a kormányunk nem igazán hatékony, sőt inkompetens, a mi közösségünk viszont meglehetősen sikeres, ebből ered a konfliktus, azaz az irigységből. A problémakörnek ugyanakkor része az is, hogy a kormány megpróbál minket bűnbaknak használni, és az ország problémáiért minket hibáztat.
– Milyen problémákról van szó?
– Meglehetősen sok van, nézzük a statisztikákat. Magyarországon százezer főre 0,8 gyilkosság jut évente, világszerte, azt hiszem, hat körül van az átlag. A kriminológusok zöme azonban azt mondja, Dél-Afrikában a legrosszabb a helyzet, ezért is nevezik az országot a gyilkosságok centrumának. Az országban évente több mint húszezer gyilkosságot követnek el. Aztán egyes elemzők szerint a dél-afrikai oktatási rendszer a legrosszabb, az ország iskoláinak körülbelül 80 százaléka működésképtelen, ezzel szemben a mi közösségünknek nagyon jó iskolái, egyetemei, magánegyetemei vannak, melyek egy szinten vannak az európai intézményekkel. További probléma a munkanélküliség, ami attól függ, milyen szempontok szerint mérjük, de körülbelül 40 százalék körül van, a fehér közösségben viszont csak nyolc százalék körül mozog. A felsorolt területeken egyértelműen eltérések vannak: míg az ország többi részén sorozatosak a kudarcok, addig mi sorra könyveljük el a sikereket. Most az egyik legnagyobb probléma az elektromos áram, melyben a pretoriai kormánynak monopóliuma van, tehát csak a kormány tud áramot szolgáltatni, viszont ez a gyakorlatban nem történik meg. Naponta több órán keresztül nincs áram. Van egy telefonos alkalmazás, azon keresztül tudjuk követni, mikor nem lesz áram, holnap például délután kettő és öt óra között. Az áramhiányt saját magunk igyekszünk pótolni napelemek felszerelésével. Otthon nekem is vannak felszerelve a tetőre, telefonon keresztül tudom követni, mennyi áramot termelnek.
– Most már magyarul is elérhető könyvében számos borzalmas gyilkosságról, családtagjait érő támadásról számol be. Önnek mi a személyes tapasztalata a búrokkal szembeni ellenségeskedésről?
– Amikor a könyvemet írtam, azért kezdtem ezekkel a beszámolókkal, hogy hangsúlyozzam, milyen nagy problémáról van szó. Emellett ez része a munkámnak, hogy az áldozatokat segítem. Sok áldozatot ismerek, többükkel a támadások után találkoztam, ahhoz azonban, hogy a probléma súlyosságát megértsük, beszélnem kell azokról is, akiket már azelőtt ismertem, hogy brutális támadások áldozataivá váltak volna. Jó néhány embert meg tudok nevezni, akiket farmjaikon öltek meg, ismerem a családtagokat, barátokat, akik túlélőkké váltak. A gimnáziumban volt egy barátom, aki este elment otthonról, és egyszer csak valaki fejbe lőtte telefonálás közben. Apám unokatestvérét brutálisan meggyilkolták: kövekkel ütlegelni kezdték, majd egy vasvillával átszúrták a koponyáját. Az egyik legbrutálisabb farmgyilkosság áldozatai egy hölgy szülei voltak, őt arról a farmról ismerem, ahol felnőttem, az esetről a mai napig beszélnek. Nyakukra kötelet kötöttek és úgy vonszolták őket a házban fel-alá. A hölgy apját úgy gyilkolták meg, hogy a zuhanyrózsát lenyomták a torkába és forró vizet engedtek a gyomrába, ami súlyos égési sérüléseket okozott. Végül egy vadászpuskával agyonlőtték…
És ez csak néhány eset a sok közül. Voltak, akiket fáklyával égettek halálra, voltak, akiket az autó mögé kötöztek és addig vontattak, amíg bele nem haltak, de olyan is előfordult, hogy valakinek kardok nyomtak le a torkán, másokat feldaraboltak. Borzalmas, hogy mennyire kreatívak a bennszülött gyilkosok.
A könyvet Wilmien Potgieter emlékére ajánlottam, még kétéves sem volt, mikor családjával együtt meggyilkolták. Egy szombati napon éppen hazaért szüleivel. Először az apját támadták meg: vasvillával, késsel, machetével 151 alkalommal szurkálták össze, majd vasvillával a nyakában hagyták meghalni a kertben. Mindezt felesége és kislánya szeme láttára. A kislányt saját anyja szeme láttára lőtték le, utána az asszonyt bevonszolták a házba, letérdeltették és őt is lelőtték. Annyira borzalmas, hogy gondolni sem akarsz rá. De vannak még történetek gyermekekről, akik a szemtanúi voltak saját szüleik meggyilkolásának.
– Milyen most a búrok helyzete Dél-Afrikában?
– Egyszerre nagyon jó és nagyon rossz. Nagyon rossz, mert a dél-afrikai rendszer az összeomlás szélére került, és nincs arra utaló jel, hogy kilábaljon az ország ebből a válságból. Az államadósság, a korrupció, a bűnözés, az oktatás állapota miatti tiltakozások száma pedig emelkedik. Minden mutató azt jelzi, hogy az ország rossz irányba halad. Mi a közösségünkön belül intézményeket építettünk ki, ezzel is védve magunkat. Ha ugyanis az állam megbukik, nekünk túl kell élnünk. Saját iskoláink, egyetemeink, kulturális szervezeteink, gazdasági szervezeteink vannak. Több mint húsz közösségi intézménnyel rendelkezünk, melyek nem képesek megoldani az összes problémát, de segítik a fennmaradásunkat.
– Lát esélyt arra, hogy javulni fog a helyzet?
– Igen, bár én optimista vagyok. Van egy David Landes-féle mondás, melyet gyakran idézünk. Azt mondta, hogy a jövő az optimistáké, a pesszimistáknak pedig – akik azt mondják, hogy minden össze fog omlani –, nincs jövőjük. Tehát, optimistának kell lennünk, de mindeközben realistának is maradnunk kell. A mi helyzetünkben optimisták lehetünk azzal kapcsolatban, mit tehetünk a saját érdekünkben, és bár Dél-Afrikában nagyon rossz a helyzet, a közösségünk továbbra is erős és kitart. Erős a kultúránk, erős az identitástudatunk. Túl akarunk élni. Ehhez sokan is, körülbelül 2,7 millióan vagyunk.
A magyarokhoz hasonlóan szétszóródva élünk, de még nagyobb területen, mint a magyarok, ráadásul mindenhol kisebbségben vagyunk. Ezen változtatnunk kell. Közelebb kell lennünk egymáshoz, hogy egy adott területen többségbe kerülhessünk. Viszont úgy látom, hogy a búrok helyzete csak rosszabb lesz, egyre többen hagyják el az országot. Abban bízom, lesznek, akik Magyarországra kerülnek, és lesznek hírvivőink, akik világszerte beszélnek majd arról, mi történik Dél-Afrikában. Tudjuk, hogy az emberek szegényebbek lesznek, tudjuk, hogy egyre dühösebbek lesznek a dél-afrikai kormányra, és tudjuk azt is, hogy az újabb kudarcokért minket fognak hibáztatni, miközben a kormány egyre inkompetensebbé válik. A korrupció és a bűnözés egyre nagyobb méreteket ölt majd, az országban még rosszabb lesz a helyzet. A mi intézményeink viszont egyre erősebbé válnak, miközben úgy látom, egy politikai űr van kialakulóban. A kormányzó pártot az emberek elhagyják, de az ellenzék mögé sem akarnak beállni. Bizonyos értelemben túlzás, de egyes álláspontok szerint egy posztállami társadalomba lépünk: az állam összeomlik, de nem jön helyette alternatív megoldás. Hogy ez meg fog-e történni, nem tudom, de azt hiszem, előfordulhat.
– Nem először jár Magyarországon. Mit gondol a magyarokról, van párhuzam a magyarok és a búrok között?
– Igen, sok a hasonlóság és ezt nagyon izgalmas látni. Emlékszem, mikor 2021-ben a lezárások idején Magyarországon jártam, a feleségemnek meséltem, meglepett, hogy a magyarok mennyire hasonlítanak a búrokhoz. Például, sok magyar imádkozik étkezés előtt, ahogy mi is, de Amerikában már nem igazán látunk ilyet, legfeljebb vidéken. Aztán amikor néhány magyar barátom utazott Dél-Afrikába, ők is rácsodálkoztak az étkezés előtti imádkozásra, mondván, Magyarországon is ez a szokás. Apróság, de szimbolikus és azt jelzi, hogy a keresztény értékek fontosak maradtak. Emellett a magyaroknál is azt látni, hogy nem születik elég gyermek, ami egy ideig Dél-Afrikára is igaz volt, de most megfordulni látszik a tendencia. Konzervatívak vagyunk és nagyon fontos számunkra a család, a történelem. Tiszteljük őseinket, örökségeinket, és ezt igyekszünk is megőrizni – Magyarországon ugyanezt látom. Amit nagyon szeretnénk, az egy őszinte beszélgetés a múltunkról, amikor kifejthetjük, mi nem volt jó a múltban. Részesei voltunk egy apartheidrendszernek, amiről elhíresült az ország, de erről nem beszélhetünk nyíltan.
– A búrok gyakorlatilag kisebbséggé váltak a saját országukban. A migrációs folyamatok következtében megtörténhet ez akár Európában is?
– Szerintem igen. Találkoztam már magyarokkal, akik aggódnak amiatt, hogy mi történik Nyugat-Európában, ahol már a kommunista eszmékkel is kacérkodtak. Szerintem a probléma a politikusokkal van, akik jobban aggódnak a következő választások, mint a következő generáció miatt, ennek a következményeit viszont a mi nemzedékünk fogja elviselni. Dél-Afrikából meglepetten néztünk Európára, arra, hogy mennyire nyitottak az országok, és vannak, akik csak úgy magukhoz veszik a bevándorlókat, fel nem ismerve azt, hogy egy napon a saját hazájukban kisebbséggé válhatnak. Amikor ez megtörténik, akkor már késő lesz. Ezért is mondtam korábban, hogy a demográfia kulcsfontosságú: hiába a sokszínű kultúra, a csodálatos színházak, a szórakozási lehetőségek, az egyetemek és minden más, ha a demográfiai adatok romlanak. És azt hiszem, ez különösen igaz az európaiakra és az amerikaiakra, akik nem ismerik fel fontosságukat ebben a demográfiai körben.
