A következő jegyzetet kevéssel az 1986-os, Mexikóban megrendezett Labdarúgó Világbajnokság előtt írtam. Akkoriban, amikor Nagykárolyban még mindig nagyjából három helyen beszéltek románok románokkal románul: a vasútállomáson (átutazók), a kommunista párt városi bizottságának a székhelyén, valamint a Securitate és a milícia közös székházában. A rendszerváltás előtt az írás a cenzúra miatt nem láthatott nyomdafestéket, kézirata azonban valahogy fennmaradt, és alább olvasható.
Focista-példaképemet nem érdekli a foci-vb
Kamaszkoromban természetesen labdarúgó példaképet is választottam magamnak, az akkor B-osztályos Nagykárolyi Recolta magasan A-osztályos szinten focizó népszerű csatárának, Hauler Jenőnek a személyében. A napokban (értsd: 1986-ban – B. E.) alkalmam nyílott elbeszélgetni (időközben „megöregfiúsodott”) egykori focista-példaképemmel. Természetesen a labdarúgás is szóba került. A küszöbön álló Mundial kapcsán a nagykárolyi csapat egykori üdvöskéje legnagyobb meglepetésemre kijelentette: egyáltalán nem kíváncsi a világbajnokság mérkőzéseire, valószínűleg egyet sem fog megnézni a tévében. Az ok? Mexikóban többségükben profi játékosok lépnek majd pályára, olyanok, akik elsősorban pénzért és nem a játék öröméért kergetik a pöttyöst, ez pedig szerinte nem egyeztethető össze a sportszellemmel. Annak idején (az 1950-es, 1960-as években) az ő „sportolói” juttatása havi kétszáz valahány lej volt, labdarúgó pályafutása során többször is megesett, hogy más klubok képviselői lényegesen kecsegtetőbb ajánlatokkal keresték meg, ő azonban ezeket következetesen visszautasította. Mégpedig azért, mert ragaszkodott Nagykárolyhoz, ahhoz, hogy Nagykárolyban, Nagykárolyért, a nagykárolyiaknak, a nagykárolyiakért focizzon. Ezért aztán nem kíváncsi olyan labdabűvészek produkcióira, akik közös nevezőre tudják hozni a labdarúgást és az anyagiakat…
A fenti, 38 éve kelt, ám csak most publikált jegyzetnek a kapcsán sietek tisztázni: gyermekkori focista-példaképem a saját keresettségéről, kapósságáról nagyon szerényen fogalmazott.
Amikor Nemes Guszti bácsitól, a nagykárolyi sportegyesület korabeli legendás titkárától megérdeklődtem, hogy az 1960-as években Hauler Jenőt valóban több A-osztályos csapat is kiszemelte-e és el akarta-e vinni Nagykárolyból, a következő választ kaptam: „Romániában akkoriban nem létezett olyan csapat, amelyik Hauler Jenőt ne akarta volna leigazolni. De neki ígérhettek akármit, nem hagyta Nagykárolyt!”
Egy vele készített interjú keretében Béres István hajdani nagykárolyi, szatmárnémeti és nagybányai A-, B-, illetve C-osztályos labdarúgó 2017-ben egyebek között a következőket nyilatkozta nekem: „Hauler Jenő ’69-ben mondott le a fociról, én 1980-ban edző voltam Károlyban. A C- meg a B-osztályos csapatok edzőit Vásárhelyre hívták, továbbképzőre, amit Kovács István tartott, aki azelőtt a világhírű holland csapatnak, az Ajaxnak az edzője volt, miután pedig onnan hazajött, a román válogatott trénere lett. Mikor megtudta, hogy nagykárolyi vagyok, egyből ezt kérdezte tőlem: – Hauler mit csinál? Jenő akkor már tíz éve abbahagyta a focit, de az Ajaxot is megjárt nemzetközi hírű szakember még mindig számontartotta…”
Summa summarum: Hauler Jenő neve annak idején nemcsak Nagykárolyban számított fogalomnak, de egész Romániában olyan jól csengett, hogy gyerekkori focista-példaképem szép vagyonra válthatta volna. Ezt ő is pontosan tudta, mégis ragaszkodott Nagykárolyhoz, ahol töredékét kereste meg annak a pénznek, amennyivel például valamelyik bukaresti nagycsapat honorálta volna labdarúgói képességeit.
A városi sportegyesület méltán nagy tiszteletnek, elismertségnek örvendő titkárától azt is megtudtam, hogy annak idején a focicsapat tagjai közül nem csak Hauler Jenő volt meggyőződéses lokálpatrióta. Guszti bácsi szavaival élve: „Jenő miatt néha hetente, de legalább havonta megkerestek valamelyik A-osztályos csapattól, de Koch Ferit meg Fischer Gyurkát is legalább negyedévente el akarták vinni az első osztályba. Nekik azonban ígérhettek akármit és akármennyit, Nagykárolyban maradtak! Tudomásom szerint a csapat más tagjai nem kaptak hasonlóan kedvező ajánlatokat, de szerintem ők sem engedtek volna a csábításnak…”
Jóval több mint fél évszázad telt el Nagykároly valamikori aranycsapatának a tündöklése, illetve tagjainak a kiöregedése óta, amely idő alatt a sporthoz való hozzáállás terén is hatalmasat változott a világ. Manapság a labdarúgókat úgy adják-veszik a klubok, mint a piacon a krumplit, csak persze nem néhány piculáért, hanem csillagászati árakon. A focisták pedig magától értetődőnek tartják, hogy oda, országnak-világnak abba a részébe szegődjenek, ahol a legtöbb pénzt kapják. Mintha kiveszett volna a lokálpatriotizmus a sportolókból, általában az emberekből…
Azon tűnődöm, miért állt közelebb a szívemhez a Hauler Jenőéké bármely más azóta általam látott focicsapatnál? Miért lelkesedtem értük olyan nagyon? És miért voltak, vannak ezzel ugyanígy sokan mások is az én kisvárosom lakosai közül? Talán mert szüleink, dédszüleink révén az akkori focistáinkról azt is tudtuk, hogy kik voltak az ő szüleik, dédszüleik? Gyakran hajdani iskolatársakként vagy régi ismerősökként üdvözölték szüleinket az utcán? Mert ezek a játékosok nem máshonnan, több pénzt keresni érkeztek a városunkba, hanem minden tekintetben közénk tartozók, a mieink voltak?
Azt mindenesetre tűnődés nélkül is pontosan tudom, hogy például a 2022-es világbajnokság alkalmával a csoportokból továbbjutott csapatok közül miért a horvátnak, nem pedig a focistapiacon jóval drágábban beszerezhető világsztárokat felsorakoztató franciának drukkoltam. Természetesen azért, mert a horvát válogatottban valóban horvátok kergették a pöttyöst, a franciában viszont – az erőltetett globalista törekvések egyik vadhajtásaként – alig akadt igazi francia…
Boros Ernő
