Sok költözés, egy véres mészárlás, egy halott testvér és egy súlyos ízületi gyulladás, amitől nem működnek rendesen az ujjai. Bár a dél-koreai Han Kang már a kilencvenes években elkezdett írni, nemzetközi hírnevet csak 2016-ban szerzett egy csaknem tíz évvel azelőtt megjelent könyvéért. Az 54 éves feminista lett az idei irodalmi Nobel-díjas.
Október 10-én a Svéd Akadémia Han Kang dél-koreai írónak ítélte 2024 irodalmi Nobel-díját „az olvasót a történelmi traumákkal szembesítő, az emberi élet törékenységét feltáró intenzív, költői prózájáért”. Ő az országában az első író, aki megkapta ezt az elismerést, a díj 123 éves történetében pedig mindössze a 18. nő.
Han Kang azt nyilatkozta, nagyon meglepődött, de megtisztelve érzi magát, és megköszönte a támogatást. Amikor felhívta a Nobel-bizottság a hírrel, este 8 óra körül járt az idő Szöulban, éppen befejezte a vacsorát a fiával. Csendesen, egy teával ünnepelte meg a díjat. „Könyvek között nőttem fel, mindenfélét olvastam, de a koreai irodalom nagyon közel áll a szívemhez. Örülök, hogy így többet megismerik a világon. Azokat a könyveket szeretem a legjobban, amelyek az élet értelmét kutatják” – mondta a díj kapcsán.
A hírt akkora örömmel fogadták az írónő hazájában, hogy a könyvei szinte teljesen kifogytak a könyvesboltokból. Han Kang 1970-ben született a dél-koreai Kvangdzsuban. Kilencéves volt, amikor a családja Szöulba költözött, ott nőtt fel. Édesapja is regényíró, később bátyja is ezt az utat követte. A család anyagi nehézségekkel küzdött, gyakran költöztek. Egy 2016-os interjúban azt mondta, a gyakori változás „túl sok volt egy kisgyereknek, de jól voltam, mert könyvek vettek körül”.
Koreai irodalmat tanult a Jonsze Egyetemen. Első verseit 1993-ban publikálta egy koreai irodalmi folyóiratban. Első novelláskötete 1995-ben jelent meg, első regénye 1998-ban. 2013-ban verseskötettel jelentkezett. Dél-Koreát 1961 és 1987 között katonák irányították. Han Kang és családja néhány hónappal azelőtt költöztek Szöulba, hogy kirobbant volna a kvangdzsui felkelés, melynek során több száz demokráciapárti tüntetőt ölt meg a hadsereg. Majd látta azt is, hogy az emberek sorban állnak, hogy vért adjanak a sebesülteknek. Ez nagy hatással volt a világlátására, ami az írásaiban is visszaköszön. „Mintha két megoldhatatlan rejtély vésődött volna az agyamba: Hogyan lehetnek az emberek ennyire erőszakosak? És hogyan lehetnek az emberek ennyire emelkedettek? Amikor írok, mindig ahhoz térek vissza, hogy mit jelent embernek lenni” – mesélte erről később.
Han Kangot nem mindig könnyű olvasni, mert súlyos témákat dolgoz fel műveiben: kudarcos kapcsolatokat, félreértéseket, boldogtalanságot, gyászt, fizikai és lelki fájdalmat, személyes és közösségi traumákat, nem egyszer a közelmúlt véres eseményeit vagy a dél-koreai társadalom sötét aspektusait. Hazájában régebb óta elismert írónak számít, mint külföldön, ám nem minden regénye volt rögtön siker, a Növényevőt például sokan megrökönyödéssel fogadták eleinte. Prózája egyszerre gyengéd és brutális, pontos és sűrű, mégis játékos, olykor szürreális, és mindig nagyon gazdag a költői képekben, amellyel képes megragadni olvasóit. Regényíró apja „egyedi, fantasztikus realizmusként” jellemezte, melyet átsző a melankólia.
Az írás Han számára a megkérdőjelezés eszköze. „Egyszerűen próbálom kiszélesíteni ezeket a kérdéseket az írás folyamata során, próbálok benne maradni a kérdésekben, amelyek néha fájdalmasak, néha pedig nagyon sokat követelnek” – magyarázta. Gyakran vet fel a testhez, a nőgyűlölethez fűződő problémákat, és az alapvetően máig macsó dél-koreai társadalom nőkre helyezett korlátait, elvárásait is női szemszögből vizsgálja, ugyanakkor művei eközben mindig megőrzik irodalmi jellegüket.
A világhírt és sikert a 2007-ben megjelent, majd nemzetközi Booker-díjjal 2016-ban elismert Növényevő című regény hozta meg számára. A könyv egy nő, Jonghje történetéről szól, aki egészen addig számít átlagosnak a környezete számára, amíg egy nap úgy nem dönt, hogy felhagy a húsevéssel. „Könyve egyszerre megrázó és lírai átváltozás-történet, hőse pedig egy olyan nő, akinek más eszköze nem lévén a testével protestál a családi, társadalmi korlátok, az erőszak, és az emberi formában való létezés ellen” – írta egy kritikus. A kafkai utat bejáró Jonghje történetét Han Kang három mesélő, a férj, a sógor és a lánytestvér szemszögéből ismerteti, így az eleve passzivitásba menekülő fiatal nő inkább tárgya, mint alanya a saját élettörténetének. A könyvből 2009-ben film is készült Lim Woo-Seong rendezésében.
2014-es Nemes teremtények című regényében szülővárosának már említett véres epizódját, az 1980-as kvangdzsui felkelést dolgozta fel az áldozatok és a túlélők nézőpontjából. A kötetért 2017-ben elnyerte a rangos olasz Malaparte-díjat.
Legutóbbi, 2021-ben kiadott regényében (angolul We do not Part címmel 2025 elején jelenik meg) Dél-Korea egy másik szégyenletes történelmi eseményéről és annak hatásairól írt: az 1940-es évek végén Csedzsu szigetén imperialista- és USA-ellenes, autonomista felkelést fojtott el a katonai kormányzat, több ezer embert, köztük gyerekeket és időseket lőttek agyon, e erről évtizedekig nem lehetett se beszélni, se írni a kapitalista Koreában és a nyugati sajtóban. Mindezt két nő barátságán keresztül, az álmokat és valóságot összemosó történetbe ágyazva mutatja be a regény. Emlékeztet az elmondhatatlan erőszakra, az élet törékenységére, ugyanakkor a szeretetet, a barátságot, a ragaszkodást és magát az életet is ünnepli.
Han Kang „jó értelemben furcsának” találta, hogy a megjelenés után csaknem tíz évvel kapott nemzetközi díjat a Nemes teremtények. Ő volt az első koreai szerző, aki ilyen komoly elismerést kapott. A könyv fogadtatásáról korábban úgy nyilatkozott, hogy érdekes volt megfigyelnie az apró eltéréseket a különböző kultúrák és generációk értelmezésében, ugyanakkor azt látta, hogy mindenütt inkább a női olvasók érezték magukénak és értették meg a történetet. Nem számított rá, hogy a regény ilyen népes olvasótáborra talál, ugyanis nehéz időszakban született. Három évig írta, és abban sem volt biztos, hogy be tudja-e egyáltalán fejezni, árulta el egy interjúban: „Akkoriban az ujjaimban súlyos ízületi gyulladásom volt. Az első két részt laza tempóban írtam egy filctollal, ami könnyedén csúszott a papíron. Aztán az utolsó két részt két, fejjel lefelé tartott golyóstollal gépeltem be. A mai napig kínosan érzem magam, amikor a regény sikeréről beszélnek, főként amiatt, mert a főhőshöz nem illik a siker szó”.
2016-ban megjelent a Fehér című könyve, ami életrajzi ihletésű merengés a veszteségről és a gyászról, az író nővére ugyanis születése után két órával elhunyt. Egy interjúban azt mesélte, hogy mintha a fülében csengtek volna édesanyja szavai, ahogy azt mondogatja a kisbabájának: „Ne halj meg. Kérlek, ne halj meg”. A könyvben 65 fehér tárgyról ír rövid jegyzeteket, ami hazájában a gyász színe. Ezért a kötetért is jelölték a nemzetközi Booker-díjra.
Tinédzserkora óta migrénnel küzd, amiről Han Kang egy interjúban elmondta: ha száz százalékban energikus és egészséges lenne, nem lehetett volna író. Ez segít neki emlékeznie arra, hogy sebezhető és nem halhatatlan. „Olyankor abba kell hagynom a munkát, az olvasást, a rutinomat” – mesélte.
Han Kang is csatlakozott a Future Library projekthez, amelynek lényege, hogy az olvasók csak sok-sok évtized múlva ismerhetik meg a kezdeményezésben részt vevő szerzők könyveit. Például Margaret Atwood, Elif Shafak és David Mitchell kéziratait is az oslói nemzetközi könyvtár erre kialakított szobájában tárolják 2114-ig, amikor elkezdik majd őket publikálni. A koreai író 2017-ben azért mondott igent a felkérésre, mert az egész Jövőkönyvtár koncepciója az idő körül forog. „Amikor Koreában összeházasodik egy pár, az emberek azt kívánják nekik, hogy »éljenek száz évig«. Már-már örökkévalóságnak hangzik” – mondta, hozzátéve, hogy természetesen sem ő, sem a szerettei nem fognak még száz évig élni. Ez a könyörtelen tény pedig alaposan elgondolkodtatta az élete egy fontos eleméről: „Miért írok? Kihez beszélek, amikor írok?”
(Forrás: konyvesmagazin.hu)
