– Boros Ernő Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában című kötetéről –
Boros Ernő újabb „megjelenése” az Otthonom Szatmár megye könyvsorozatban (utoljára 2002-ben a Mindennap eljött a halál című könyve látott itt napvilágot) nem csak a helytörténetírás magasiskolája – a benne feltárt megrázó tények és súlyos jelenségek túlmutatnak egy szűkebb vidék határain. A szerző fáradhatatlanul kérdező, az okok és okozatok összefüggéseit kereső ember. Az ilyen alkotók bányásszák ki a múltból a cáfolhatatlan igazságot, hozzák felszínre, hogy látva lássa tudós, politikus és a jámbor polgár: miben élt, és miben él ma is. Alapvető módszere a tanúk felkeresése, meghallgatása, idézése, értelmezése. Nem nagyot, hanem igazat mond. Másképpen is fogalmazhatunk: szomorú nagy igazságok tolulnak elénk Boros Ernő könyvéből. Mivel a természettudományos módszerekkel ellentétben a történelem nem vizsgálható laboratóriumban, kísérletekkel, mikroszkóppal, vegyi vagy más elemzéssel, a történész az idők szemtanújához és a tudományág más forrásaihoz fordul. Őket hallgatja, faggatja, olvassa, és a számba vett tünetekből állítja fel a vizsgált korról a diagnózist. Ilyen alapossággal dolgozó alkotó Boros Ernő.
A könyv a Trianonban született Románia nemzetiségi politikájáról szól. Irgalmatlan időkről, embertelen időkről. Nem csak a svábokról, nem csak a magyarokról, nem csak a zsidókról és nem csak a cigányokról. Mindenkiről, aki nem román, aki nem akar románná válni ebben az országban. Olyanokról, akiket embernek teremtett Isten, de embertársaik, csak azért, mert nem románok, megfosztják életüktől vagy vagyonuktól, életlehetőségeiktől.
A Trianonban született országokat évszázada kísérti egy sajátos nemzetiségi politika. A kicsiből hirtelen felnőtté avatott románságot például az igazi többségtudat helyett a birtoklási vágy görcsei gyötrik, amit száz év alatt sem sikerült kinőniük. Nem, mert – tudjuk – amíg csak birtoklunk valamit, addig azt el is veszíthetjük. A hatalom ebben a rettegésben csak az erőszakot, a szabadságmegvonást érzi a nemzeti kérdések kezelésére alkalmas eszköznek.
Túlságosan leegyszerűsítettük a kérdést? Lehet. Nem dolga a recenziót írónak a kérdés gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, etikai, erkölcsi, jogi vetületeit vizsgálni. Főleg nem, amikor Boros Ernő fejezetről fejezetre haladva villantja fel válaszait, a kisebbségi létezés elviselhetetlenségének fontos szeleteit.
Játékszerei vagyunk az időnek? – tehetjük fel a kérdést Boros Ernő legújabb munkájának olvasásakor. Úgy tűnik, valóban játékszerek vagyunk, de nem az időé, hanem az időt-teret birtoklóké. Az időt mindig birtokolja valaki. Baj akkor van, ha az a valaki birtokolni akar engem, téged, a világot. Az ember ugyanúgy, mint az állam, dönthet a törvény mellett, és dönthet a törvény ellen. „Ha a törvény ellenében dönt, kiesik a törvény megtartó erejéből” – írja Dúl Antal (1945–2018) teológus. Megjelenik – mindkét oldalon – a félelem, azaz a reménytelenség. Boros Ernő végig erről beszél, a félelem megroppantó erejéről, a törvényből kiesett hatalomról.
Végül egy beszédes idézet a könyvéből: „Statisztikai kimutatások szerint a két világháború között Romániából kivándoroltak több mint 90%-a valamelyik kisebbséghez tartozott.” Véletlen ez? Természetes folyamat ez? Az ember természetes szabadságvágyának a megélése ez? Törvényen belüli létezés ez? Véletlen az, hogy az ország mára svábtalan, némettelen, szásztalan, zsidótlan lett? Ezekre a kérdésekre és a kérdések miértjére Boros Ernő könyve megadja a választ. Nemzetiségek otthonvesztéséről, családok romániai sorsának békeidőbeli drámájáról, kisebbségiek közös fájdalmáról szól ez a könyv. A szerző fehéren-feketén bizonyítja a hihetetlent: száz éve folyik a nemzetiségek üldözése nyílt és alattomos módszerekkel egyaránt.
Csirák Csaba