100 éves harc az erdélyi magyarságért: a Helikon egykor a szabadságról szólt, de mi maradt belőle 2026-ra? címmel Domonkos László magyarországi író közölt a Magyar Nemzetben az 1926. július 18-án Marosvécsen megalakult az Erdélyi Helikon irodalmi társaság emlékére és tiszteletére írott megemlékezést, nem hallgatva el a mai méltatlan utódók (az űn. „libernyákok”) viszonyulását sem a centenáriumhoz. Lásd alább.
Istenem, milyen is lehetett az a száz évvel ezelőtti nyár Erdélyben…! Kilencszázhuszonhat júliusában-augusztusában ugyan hány magyar fejében derenghetett, hogy tíz évvel korábban még senki nem gondolt arra, ami akkor alig néhány hét múlva, majd később, akkor már több mint hat éve pedig végérvényesnek tűnő bizonnyossággal bekövetkezett… 1926 nyarán hűvös, esős és viharos volt az idő az Erdőn Túli Földön, a Makkai Sándor nevű, alig egy hónapja püspökké szentelt tollforgató többszörösen jelképes című és mondandójú, Magyar fa sorsa című munkáján dolgozik, a mindössze 29 esztendős székely fiatalember, bizonyos Tamási Áron három év után éppen csak hazaér Amerikából, egy Kós Károly nevű 43 éves építészmérnök meg immáron két éve barátaival közösen létrehozott, Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó vállalkozásán ügyködik. Egy kastélyban a férj azt mondja feleségének: nagy gondot okozna-e, ha ezen a nyáron két-három napra meghívnánk ide, Marosvécsre vagy harminc erdélyi magyar írót? Az a nagy álma ugyanis, hogy megvédi Erdély magyar kultúráját és magyar nyelvét, amit a megszálló románok elnyomnak…
A nagy históriai pillanatok, a történelem, nagy történései, az emberi szellem jeles szárba-szökkenései rendszerint így, ilyen hétköznapi-csodás úton-módon jutnak erre a keservesen szépséges árnyékvilágra. „Meg is kezdtem az étkezési és egyéb részletek megtervezését és szervezését” – ezt már a feleség, báró Kemény Jánosné, született Augusta Paton írja. Majd így folytatja: „Júliusra megszerveztem az alvást. Úgy oldottam meg, hogy három írót helyeztem egy szobába. Közben beszereztünk mindent, ami az ellátáshoz szükséges volt. Még ceruzákat is tettem a szobákba, ha valamelyik írót ott szállná meg az ihlet.”
A legutolsó – fenséges egyszerűségében kifejezetten megindító – mondat után pedig már az következett, ami innentől kezdve, immáron éppen mostanában egy évszázada, nemcsak a huszadik századi magyar irodalom-, de magyar szellem- és művelődéstörténet, sőt – megkockáztatandó – a legújabbkori magyar história egyik legnagyszerűbb, legpéldaadóbb, legfelemelőbb-legdicsőbb epizódja. Több felkiáltójelnél, de tán még örökre fénylő állócsillagnál is.
Amit Erdélyi Helikonnak nevezünk immáron egy évszázada, arról Keményék családi kezdeményezése után hat évvel, 1932-ben Tamási Áron már úgy ír, hogy az „az erdélyi írók szabad munkaközössége”, amelyben „a helikoni írók minden évben összejönnek három napra Marosvécsre, a fiatal Kemény János kastélyába. Ezeken az összejöveteleken irodalmi megbeszélések szoktak folyni, sőt az irodalommal rokon kérdésekben is állást foglalnak az írók.
Az erdélyi írók tudják, hogy a szervezettség mellett van egy másik titka is a fennmaradásnak: ez pedig a korszerű és bátor irodalmi megnyilatkozás.
Erdély, Marosvécs, nyár, 2026. Ahová az ember nagyon-nagyon régóta vágyódik, rendszerint úgy jut el, ahogyan nem is várná. Hiába jártam eddig számtalanszor az Erdőn Túli Földön, olvastam, megtudtam ezt-azt – Marosvécs, a Kemény-kastély, a Helikon máig elképesztően élő és ható – hatni akaró – varázslatos szelleme a százéves ünnepségek kapcsán enyhén szólva tartogat meglepetéseket. Ilyet is, olyat is. Utóbbiakat illetően a fantasztikus és örök-egy erdélyi ízek némiképp meg is keserednek. Ám haladjunk sorjában.
„Élőben” mindig minden más. A kastély, a termek, a kiállítások. A programnyitó dokumentumjáték az előkészítésről. Megelevenedik és megszólal Makkai Sándor és Bánffy Miklós, Kós Károly és Tamási Áron és persze maga Kemény János, Dsida jenő és Kuncz Aladár és a többiek. A névsor szédítő – de akár a legelső Helikon-összejövetel 26 (valójában 29 – szerk.megj.), akár a teljes „helikonisra” gárda 55 nevét vesszük szemügyre: jóformán csak ámulni lehet. A szoboravatás Marosvécs központjában. Felemelőbben, szebben magyarabb szellemű nyílt téri össztársadalmi eseményt keveset lehet átélni, mint mostanság, ezen a nemcsak a kánikulai forróságtól izzó ünnepségen. Az erdélyi magyar kultúra doyenjének, a 98 esztendős Dávid Gyulának előadása az Erdélyi Helikon évszázadáról. Olyan időtlenül nagyszerű, mint ő maga.
Leszármazottak kerekasztal beszélgetése: utódok, Kemény János és Tompa László, Maksay Albert és Kós Károly, Asztalos István és Bánffy Miklós után. Itt. Körben Erdélyi Szépmíves Céh-könyvek és tömérdek Helikon-szám, találomra kézbe veszek egyet, jobbra fönn a csupa nagybetűs, fura egyen-betűtípusos szó: CENZURAT. 1935 április. Bánffy Miklós szicíliai útirajza, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc, Kádár Imre versei. Tavaszy Sándor nagy tanulmánya Mikó Imréről, Erdély Széchenyijéről, Vita Zsigmond és Kolozsvári Grandpierre Emil recenziói.
A park. Ama híres-nevezetes Helikon-kőasztal, amit 1935-ben az írók ajándékaként Makkai Sándor adott át Keményéknek. Kós Károly tervei szerint készült, a fiatalon elhunyt Kuncz Aladár emlékét is megörökítve. Kopjafa, 55-ük előtt tisztelegve. Ülünk, még mindig kissé álombéli mámorba dermedten a helikoni asztal mellett, előttünk nemzetiszín szalaggal körbekötözve Kemény János sorai Séta bölcső-helyem körül című írásából: „erre vagy arra változhat az emberiség gondolatvilága, én hű maradok a helikoni gondolathoz! Erre kötelez az otthonom szelleme s a tisztelet mindaz iránt, ami bennünk ember s magyarként élt, hatott s maradandó értéket jelent.”
Nem nagyon van mit – nem nagyon volna – mindehhez hozzáfűzni, ha…ha 2026 különleges magyar nyarán itt a Maros völgyében, a nagy klasszikusok vécsi szentélyében ne történt volna meg az, ami a helikoni gyönyör-ízeket bizony erősen keserédesre változtatta. Így utólag visszapillantva külön kimondhatóan: szomorú, felháborító és a jövőt illetően igencsak elgondolkodtató módon.
Történt, hogy a százéves ünnepségsorozat részeként a szervezők úgy gondolták: a múlt Helikont létrehozó, a helikoni szellemet megalkotó alapító erdélyi magyar író előtt a jelen ugyanannyi erdélyi magyar írója tisztelegjen, vállalva-deklarálva így a helikoni szellem folyamatosságát, fölmutatva: vannak, kik a nagy és dicső elődök helyére léptek. Helyettük egy üzenet érkezett: nem vállalják a részvételt, mivel nem tudják elfogadni, hogy Erdélybe jöjjön az az irodalomtudós (az eredeti programban többedmagával előadásra meghívott Takaró Mihályról van szó) – aki Orbán Viktor tanácsadója volt…
Nem tisztünk minősíteni, ítélkezni még kevésbé. Csak rekonstruáljuk a tényeket. És a helikoni keserédes ízt, az erdélyi magyar irodalom páratlan nagyságát a magyar irodalomtörténetben, Erdély szerepét a múlt, a jelen és a jövendő magyar köztudatában, lelkiségében és teendőinek sokaságában. A többit az Erdélyi Helikon sok nagyságának egyike, bizonyos Tamási Áron így foglalta össze: „Morcos vagyok, mert évtizedeken keresztül a szabadságért sokat kellett fizetnem, de (…) makacsul azt mondom, hogy csak a szellemi tisztesség mezején érdemes élni. Mert ha van oltalom, akkor az író számára mégis itt van a legnagyobb oltalom. De hát ki ellen? A lelkiismeret zaklatásai ellen, a lelketlen színváltások ellen, a riadt tévelygések ellen; s természetesen a világi hatalom ellen is, mert hiszen a szellemi tisztesség dolgában a gyakorlat embere ésaz író gyakran elütő módon hangsúlyoz. (…) Szellemi tisztesség dolga (…) az is, hogy ki-ki a maga világképe szerint cselekedjék s szóljon; s hogy tisztelje a mások becsületes szellemi képét akkor is, haaz nem mindenben egyezik az övével. A többit bízza a sorsra, mely hosszú vagy rövidebb ideig a legváltozatosabb formákban jelentkezhetik, de végül, talán a besüppedt síron, mégis felragyog.”
