Sajtónk mostanság keveset foglalkozik a magyar feliratok és a magyar nyelvhasználat kérdésével Erdélyben. Többéves fellángolás után – amikor politikusaink lobbizása mellett több civil szervezet is a magyar nyelvhasználatért kardoskodott – mára a történet elcsendesedett.
A jelenség azzal is magyarázható, hogy különböző okokból a vegyes lakosságú vagy szórványtelepüléseken a többségi román politikum némi nyitottságot mutatott a magyar közösség irányába. A helyi önkormányzatokban megválasztott magyar alpolgármestereken vagy településmenedzsereken túl ez azzal a hozadékkal járt, hogy ma már több magyar szót hallani a helyi közigazgatáshoz tartozó intézményekben. Az áttörést mégis néhány erdélyi város magyar polgármestere hozta el, ahol a közintézmények kétnyelvű feliratain túl egyre hangsúlyosabbá válik a magyar nyelv használata is.
Kiemelkedő példa számomra Marosvásárhely, ahol Soós Zoltán városvezetői ténykedése az elmúlt négy esztendőben közelebb hozta a helyi magyarsághoz a normalitás érzetét, ahol az 1990-ben bekövetkezett véres március hosszú időre tönkretette a békés egymás mellett élés lehetőségét. A több mandátumon át regnáló Dorin Florea polgármester meg sem próbálta jóvátenni a város becsületén esett szégyenfoltot, a kétnyelvűség kérdése szóba sem jöhetett.
Vannak még a normalitás jeleit mutató példák Szatmárnémetiből, Nagyváradról, vagy akár Kolozsvárról is. Habár a kincses város esete inkább kirakat jellegű, mint valóság: a számbelileg drasztikusan megfogyatkozott magyar közösség szinte teljesen kiszorult a helyi közigazgatásból. A magyar alpolgármester személye fontos tényező a helyi magyarság kollektív tudatában, de a Boc-adminisztráció számára ez csak annyit jelent, hogy a magyarok részéről is kap szavazatokat. Emil Boc profi módon palástolja közömbösségét a magyar közösség törekvéseivel szemben.
Bárhogy is nézzük, Erdélyben távol állunk a normális román–magyar együttéléstől. Erdély legtöbb régiójában a román törvények által szavatolt vérszegény anyanyelvhasználat sem érvényesül. Hiába próbálkozik az ember a különböző állami vagy önkormányzati hivatalokban, netán a bíróságon vagy a rendőrségen, elvétve találkozik a magyar nyelvvel és rendszerint a ,,nu știu” elhárítás fogadja. A magyar rendőrök képzése sem több kirakatnak szánt gesztusoknál. Erdély többségében magyar lakta településein is kevés a magyarul beszélő egyenruhás, a székelyföldi falvak és városok rendőrőrsein kívül pedig ritka, mint a fehér holló. Az ügyészségek és bíróságok emberállományának nemzetiségek szerinti megoszlása még lesújtóbb. Bárhol megkapirgáljuk a ,,békés együttélés” mögötti valóságot, mindenhol ugyanaz a látlelet: sem a magyar nyelvre, sem magyar emberre nincs szükség.
A közszféra ,,kisugárzása” a magánszféra boldogulását is meghatározza. A szolgáltatások terén több ugyan a magyar felirat és a magyarul értő alkalmazott, de itt is meghatározó az országot uraló mentalitás: a magyar nyelvet megtűrtként, és nem a társnemzet nyelveként értelmezik. Cégvezetőfüggő, hogy hol milyen a munkahangulat, mennyi a magyar alkalmazott, és azok mennyire szabadon használhatják anyanyelvüket.
A magyar nyelvhasználatról jut eszembe, hogy a romániai bankok közül egyedül az OTP Bank fiókjaiban lehet magyar nyelven is tájékoztató szöveghez és helyenként magyar alkalmazott szolgáltatásaihoz jutni. De úgy tűnik, a tulajdonosváltással ennek is vége szakad. Románia legnagyobb pénzintézetének, a Transilvania Banknak (ez vette meg az OTP Romániát – szerk. megj.) korábban volt egy gesztusa a magyar ügyfelek irányába. Ha fiókjaiban nem is szerepeltek magyar szövegek, a bankautomaták egy részében választható nyelvként megjelent a magyar is. Furcsa mód, ez pár hónapja megszűnt, a kolozsvári bankautomatáknál (és máshol is) a magyar opciót törölték. Remélhetőleg ez nem a megvásárolt magyar bank teljes ,,elrománosításának” az előjele.
Makkay József / Krónika
