A nagyenyedi vérengzés 1849. január 8–11. között történt, mikor a magyar forradalom és szabadságharc ellen Bécs által feltüzelt román népfelkelők lerohanták és feldúlták a katonai védelem nélkül maradt erdélyi iskolavárost. A magyarellenes pogromot az elmúlt rendszerben említeni sem lehetett, és a román történetírás ma is kerüli a mócok gyalázatos „hőstetteinek” említését.
A vérengzés áldozata 600–1000 magyar polgár volt (további körülbelül ugyanennyi halálra fagyott menekülés közben); a rombolásban elpusztult a város nagy része, beleértve a református kollégium épületeit, könyvtárát, és felszerelését. A szabadságharc „legszörnyűbb vérengzése” és egyik legkeserűbb és legtragikusabb fejleménye, „az erdélyi sors legvéresebb áldozata”, az Erdélyben „szinte példátlan etnikai tisztogatás” nemcsak a civil halottak nagy száma és a nagymúltú kollégium pusztulása, hanem az értelmetlen kegyetlenségek miatt is emlékezetes maradt.
A magyar forradalmat elfojtani kívánó császáriak 1848 szeptemberében engedélyt adtak az erdélyi románoknak a fegyverkezésre, hogy többfrontos háborúba kényszerítsék a szabadságharcosokat. A román „népfelkelők” számos magyar települést feldúltak és kiraboltak, Nagyenyedet azonban elkerülték a harcok (bár az év végére már általánosak lettek a fosztogatások), mivel helyőrség védte, és a közeli falvakból ide húzódott a birtokos nemesség is. 1849 januárjának elején Nagyenyed katonai védelem nélkül maradt, Anton von Puchner osztrák generális pedig parancsba adta a város elpusztítását, hogy a magyar haderő ne tudja bázisként használni azt. A parancs kivitelezésével Ioan Axente Sever román népfelkelői vezért („prefektust”) bízta meg, de azt is meghagyták neki, hogy az enyedi szászokat ne bántsák
Január 8-a estéjén közel tízezer román martalóc rohanta le Nagyenyedet, általános gyilkolást és pusztítást végezve. Hozzájuk további táborok, illetve a környező falvakból, a Mócvidékről érkező fosztogatók csatlakoztak; becslések szerint egy időben 18-20 ezer fosztogató fegyveres tartózkodott a városban. A magyar lakosokat válogatott kegyetlenségekkel, sokukat órákig tartó kínzások után ölték meg; jellemző volt az emberek lelövése, vasdorongokkal vagy fejszével való agyonverése. A várost felgyújtották, cseréppel vagy zsindellyel fedett épület nem maradt épen; a kollégiumot szisztematikusan kifosztották és felégették, a könyvtárat és a levéltárakat megsemmisítették, az értékeket elvitték vagy elpusztították. Január 9-én a németajkú lakosság nagy része szabadon, szekereken hagyta el a várost, a magyarok gyilkolása és kirablása, a város feldúlása január 11-éig tartott, de utána még több napon keresztül folyt a fosztogatás. Aki tudott, az erdőkön keresztül menekült a közeli településekre, a városban rekedt túlélőket január 11–16. között honvéd- és császári csapatok mentették ki.
Nagyenyed csak az 1890-es évek közepére heverte ki a pusztítást. 1904-ben egy szűkszavú, csak egy dátumot tartalmazó emléktáblát avattak a vár falán, az itt lévő tömegsír fölött.
Az eseményekről a legrészletesebb krónikát Szilágyi Farkas (1839–1910) nagyenyedi református lelkész írta, aki gyermekként élte át a katasztrófát, és könyvéhez rengeteg szemtanútól, túlélőtől gyűjtött adatokat. Külön művet szentelt a történéseknek Kemény Gábor báró (1830–1888) is. A román hatalomátvétel után a vérengzést nem volt szabad említeni, csak az 1989-es rendszerváltás után nyílt lehetőség a történtek felelevenítésére. Időközben a tömeggyilkos, a császár által is kitüntetett Axente Severt román nemzeti hőssé nyilvánították, köztéri szobra áll Nagyenyeden, és az egyik helyi iskola és utca is az ő nevét viseli, de szerte Romániában jelentős a kultusza, településeket és közterületeket, különféle intézményeket neveztek el róla…
Domonkos László író Nagyenyedi ördögszekér című, 2008-ban Budapesten megjelent rövid monográfiájában rámutatott: magyar parasztok, úgynevezett „oláhvezetők” is segítették a támadókat, hozzájárulva a mészárláshoz és rabláshoz. A kegyetlenségekben kitűnő Nemes Ioan „tribun” is magyar származású volt. De akadtak emberséges enyedi és környékbeli románok is, akik segítettek elrejtőzni, elmenekülni a magyaroknak, vagy visszatartották hittársaikat a gyilkolástól.
A román történelemhamisítók szerint Enyeden 1849 januárjában csak kisebb rablások történtek, melyeket főként a szászok követtek el. Az áldozatok számát túlzásnak tartják, a pusztítást stratégiai okokkal magyarázzák, továbbá a magyarok „barbár terrorjára” való visszavágásnak tekintik, amivel „a románok megfizettek az előző századokért a magyaroknak”. Még 2015-ben megjelent olyan útikönyv, ami szerint „1849-ben a városban néhány épület megrongálódott a magyar felkelők és a császári hadsereg közötti harcok közben”. Komolynak szánt tanulmányok „a magyar felkelőket” nevezik meg az enyedi pusztulás okaként, a Historia.ro „szakportál” szerint pedig Nagyenyeden csak annyi történt, hogy románok felgyújtották a kolostort és megsebesítették a papot…
