Boldog nyomorultak című írásában Pilhál György idézte fel a Magyar Nemzetben a hetven évvel ezelőtt és közvetlenül azután történteket.
Kedd óta a székesfehérvári Olimpiai parkban áll Melocco Miklós alkotása, az 1952-es Helsinki Olimpia Világhírű Magyar Hősei emlékmű. Jeles helyen. Hogy miért az egykori koronázóvárosba, miért nem Budapestre került a szobor? Jó kérdés.
A főváros mai urainak, finoman fogalmazva, nem kellett – ahogyan ifjú hangadóinak sem kellett évekkel korábban a budapesti olimpia. Ők ilyenek. Nekik Időkerék, Vaskefe és Pride kell.
Prohászka Ottokár püspök 1947-ben Budapesten ledöntött szobra is Székesfehérváron áll. Két Magyarország.
Egy polcon álló, nyitott könyvet ábrázol a hatalmas fehér szobor, mintegy figyelmünkbe ajánlva a magyar sport mindmáig legfényesebb fejezetét, benne bajnokaink névsorával.
Soha még olyan sikeres olimpiai küldöttségünk nem volt, mint hetven esztendeje, azon a nyári játékokon: tizenhat arany-, tíz ezüst- és tizenhat bronzérem, az országok versenyében pedig a harmadik helyezés. Nemzeti hősök születtek Helsinkiben, bajnokainkat egy emberként emelte vállára a diadalittas ország. Magyar csodáról beszélt a világ.
Hét évtized szaladt el, ám az idő csak fényesítette a medáliákat. Lehet mondani, csak nőtt bennünk a nemzeti büszkeség. Az emlékmű felirata arra emlékeztet, hogy a helsinki olimpia a magyar nép egyetlen szabad kiáltása volt – így igaz. 1952-őt írtunk, a hazai kommunizmus talán legelvadultabb esztendejét. A hatalma csúcsán terpeszkedő Rákosi Mátyás elképesztő hadiiparosítási programot erőltetett a megfélemlített országra. Elkerülhetetlennek mondott újabb világháborúra készült a sztálinista hatalom.
Az ipart már korábban „mozgósítási mértékűre” tervezték, holott a gazdaság összeomlás-közeli állapotba volt. Az elképesztő garral induló nehézipari beruházásoknál hatalmas lemaradások mutatkoztak, a mezőgazdasági termelés visszaesett, az ipari vállalatoknál óriási veszteségek képződtek. Persze az adatokat nem publikálták, a lakosság ezekről semmit nem tudhatott. (Bár sejtette.)
A „munkásosztály és a vele szövetséges parasztság” kizárólag a sikerpropagandát kapta. 1952 környékén nincs olyan nap, amikor az újságok vagy a rádió (televízió még nem volt) ne tudósítana valami, minden korábbit túlszárnyaló sikerről, sztahanovista „munkacsatahősökről”. Szinte röpködtek a 300-400 százalékos teljesítmények… A Szabad Nép a gaz imperialisták ármánykodása mellett egyebet sem közölt, csak diadaljelentéseket.
Ám bármennyire furcsa, a gátlástalan diktatúrának komoly szerepe volt abban, hogy a magyar sport ezekben az esztendőkben elképesztő magasságokba jutott. Vergődött az ország, de szárnyalt a magyar sport. Micsoda ellentmondás!
Rákosi ugyanis fölismerte az élsportban rejlő mozgósító erőt, a propagandalehetőséget – de főképp a szelepet, amellyel némiképp kiereszthető lett a társadalmi feszültség gőze. Szovjet mintára bevezette a központosított, a katonai készenlét fejlesztésére is kiválóan alkalmas Munkára, harcra kész mozgalmat, az „MHK-t”. (Bár tegyük hozzá, akkor még nem volt elpuhulva a Horthy-korszak leventemozgalmán edződött fiatalság.)
Meg aztán ha egy nemzetet bűntudatban, kisebbségi érzésben tartanak, mindenbe belekapaszkodik, ami az identitását erősíti. Oly időket éltünk, amikor a megnyomorított, lelkileg megalázott ország csak sportolóinak győzelmében reménykedhetett.
A ravasz vezér a nemzetgazdaság kétségbeejtő állapota dacára óriási pénzekkel támogatta az élsportot. Minisztériumokhoz, erőszakszervezetekhez, iparágazatokhoz, nagyüzemekhez csatolta a versenysportot – a Dózsa például a Belügyminisztériumhoz, a Kispest a honvédséghez, a Bástya az ÁVH-hoz került, a vidéki sportköröket bányászvállalatok, kohászatok, nagyobb állami gazdaságok kezébe adta.
Megnézhette magát az az ágazat, amelyik nem ajnározta kellőképpen az élsportot. Jöttek is az elképesztő eredmények: győzelmek, Európa- és világcsúcsok, fényes medáliák. És jött a helsinki tizenhat arany. (Rákosi Mátyás olvasatában: „az imperialisták felett aratott totális győzelem”.)
Boldog nyomorultak lettünk azon az ötvenkettes olimpián.
Címkép: Az 1952-es olimpián résztvevő magyar sportolók tiszteletére állított emlékmű, Melocco Miklós szobrászművész alkotása a székesfehérvári Olimpiai Parkban az avatás napján, 2022. október 11-én (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)
