A rendszerváltást követő néhány évben alapított pártokkal, az azokkal együtt megjelent politikusokkal kapcsolatban számos vélemény alakult ki. Illetve fogalmazzunk pontosabban: alakítottak ki róluk. A közvélemény, illetve politikai ellenfeleik is. Ez utóbbiak sohasem dicsérőt, sokszor a realitást szándékosan rosszindulatúan eltorzítva, ahogy érdekeik kívánják.
Nemrég a magyar köztelevízióban vetítettek egy filmet. Bakos Katalin készítette Csurka István nagyon korán eltávozott íróról, politikusról. Vele kapcsolatban jutott eszembe az, hogy annak idején, két és fél, három évtizeddel ezelőtt baloldali politikai ellenfelei úgy igyekeztek őt lejáratni, hogy az általa alapított párt, a Magyar Igazság és Élet Pártja az egykori német nemzeti szocializmussal összekacsingat. (A vádból csak az első fél, a nemzeti volt igaz!) Az egyik, őt, mint a mindenkori nemzeti érdekeket szem előtt tartó, kompromisszumokra nem hajlandó politikust reálisan megítélő aradi újságírót néhány kollégája gúnyolódva „csurkistának‟ nevezte el.
Azóta már Csurka akkori megállapításai többször bekerültek a médiába. Például azért, mert látnokként megjövendölte az utóbbi években bekövetkezett eseményeket. Egy évtizeddel korábban látta a migráció megindulását. Írásaiban többször intett a veszélyre, azt is pontosan megállapította, kik indítják majd el, és milyen okból. Egy évtizeddel később minden úgy játszódott le, ahogyan vizionálta.
A filmben elhangzott, hogy az elfeledett politikust vissza kell hozni a köztudatba, sőt rehabilitálni is kell(ene). A filmben Lezsák Sándor, a magyar országgyűlés alelnöke Csurka Istvánt a huszadik század legnagyobb magyar gondolkodójának nevezte. Ez akkor is igaz, ha a megállapításnak még számos ellenzője, dühödt ellenfele akad azok körében, akik a nemzeti érdekeket feltétel nélkül kiszolgáltatnák a globalizmusnak.
Evvel kapcsolatban jut eszembe egy hasonló, immár határainkon belül történt eset. Még aktív politizáló pályafutásom alatt nemzetiségi szövetségünk (RMDSZ – szerk. megj.) több kongresszusán is részt vettem. Résztvevője nem, de tanúja voltam a különböző politikai csoportok közötti hol hevesebb, hol lanyhább vitáknak, összetűzéseknek. Olykor egyik-másik politikai ellenfél lejáratását célzó kampánynak is.
Emlékszem, nemzetiségi kérdésben az egyik legradikálisabb álláspontot a székelyföldi Katona Ádám képviselte. A KOT (Küldöttek Országos Tanácsa) Aradon, a Minorita Kultúrházban megtartott ülésén rukkolt ki avval a javaslattal, hogy az RMDSZ terjesszen be a parlamentben javaslatot az Alkotmány módosítására, amelybe foglaltassa bele a magyarságot, mint társnemzetet. Javaslatát ki is akarta nyomtatni, csakhogy a helyszínen másológép nem volt, a városban pedig (szombat délután) már nem voltak nyitva másolóirodák. Ellenfelei már gúnyosan románul fogalmazgatták az általa javasolt fogalom nevét: társnemzet, tehát copopor. (Bevallom: így tényleg furcsán hangzott, bár az általa javasolt kifejezés románul a „conațiune‟ lenne!)
A javaslatot az akkori többség elvetette, de utólag belegondolva, nem is volt olyan nagy badarság. Tudom, kiverte volna a biztosítékot a román szélsőnacionalisták táborában, de legalább megismerkedtek volna a nem is alaptalan követelésünkkel. Mert mi nem jövevények, bevándoroltak, mostani szóhasználattal élve, migránsok, hanem egy, már évezrede államot alapító nép, utóbb nemzet vagyunk ezen a földön. Előbb volt államunk, mint Európa jelenlegi népei többségének.
Egyszer csak tiszta vizet kellene önteni a pohárba. Akkor is, ha nem tetszik azoknak, akik jobban szeretik a zavarost. Abban jobban lehet kamuzni!
Ujj János / Nyugati Jelen, Arad
