Amint a korábbiakban általam írottakból már tudjuk, a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács négy kutatója sikeresen „kikutatta”, majd dokumentumkötetben meg is írta, hogy a szászok és a svábok 1989 decembere előtt történt fejpénzért való eladása, amelyet az érintettek „törvényesített” kifosztásával is egybekötöttek, „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens megoldásnak tekinthető” román szemszögből. Az eddig közzétetteken kívül néhány további, ennek kapcsán született gondolat is kikívánkozik belőlem.
Bár ezt kevesebben tudják, Románia nem csupán a XX. század második felében űzött állami szintű emberkereskedelmet, hanem már a Komintern-ügynök Ana Pauker, majd Nicolae Ceauşescu „országlása” előtt is. Mégpedig a Ion Antonescu nevű „Conducator” (nemzetvezető) idejében. Az eset történelmi háttere pedig a következő.
1941. június 22-én kezdetét vette a náci Németország szovjetellenes háborúja. Románia, Hitler csatlósaként még aznap szintén hadat üzent a Szovjetuniónak, a tengelyhatalmak második legnagyobb hadseregét vetve be ellene. Észak-Bukovinát, Besszarábiát (amelynek északi kétharmadán terül el a mai Moldovai Köztársaság), valamint Dél-Ukrajna Transznisztriának nevezett (a Dnyeszter és a Bug folyó között húzódó) részét nemsokára a királyi Romániához csatolták. Bukarest egyik célkitűzését Mihai Antonescu miniszterelnök-helyettes (a „Conducator” névrokona) már az 1941. június 17-i kabinetülésen megfogalmazta: „Elmondhatom önöknek, hogy a román nemzet most, amikor e történelmi pillanat küszöbére érkezett, mely évszázadokig nem fog újra beköszönteni, fel kell, hogy használja a kivételes alkalmat a lakosság megtisztítására… Ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni.”
Bár az Antonescu-rezsim hosszabb távon a zsidóságtól is meg akart szabadulni, az Ó-királyság és Dél-Erdély izraelitái (a Jászvásár övezetében éltek kivételével), több más országban lakó testvéreikhez képest kisebb vérveszteséggel úszták meg a vészkorszakot. Nem így a határmódosítások alkalmával Romániához csatolt területeken élők. A román hadsereg (esetenként német, illetve ukrán fasiszták közreműködésével) az észak-bukovinai és a besszarábiai zsidóságot az itteniekkel együtt Transznisztriában kialakított gettókba hurcolta, ahol aztán sűrűn aratott a halál. De csak addig, amíg Bukarestben szilárdan hitték, hogy a háborút Hitler nyeri meg. Amikor azzal az eshetőséggel is számolni kezdtek, hogy a háború esetleg a szövetségesek győzelmével érhet véget, a román közigazgatás alá tartozó területek zsidóságának maradék részét elkezdték toleránsabban kezelni. Amely tolerancia a hitleri erők térvesztésével egyenes arányban nőtt. Ennek köszönhetően maradhatott életben az Ó-királyság és Dél-Erdély zsidó lakosságának mintegy 90 százaléka, a transznisztriai lágerek akkor még életben lévő foglyait pedig fizikai megsemmisítésük helyett jó pénzért eladták, vagy (ha ilyen üzlet nem kínálkozott) szabadon engedték. Mindezek végső mérlege pedig – a romániai holokauszttal kapcsolatos tudnivalókat Bukarest (nem önkéntességi alapon elhatározott) felkérésére 2003-ban tisztázó nemzetközi történész bizottság (Comisia internaţională pentru studierea holocaustului în România. Raport final) megfogalmazásában – a következő lett. „A zsidókkal szembeni politika változása 1942 októberében, a sztálingrádi kudarc előtt kezdődött. (…) Ennek a változásnak az eredménye legkevesebb 292 000 román zsidó túlélése lett. (…) A holocaust idején a romániai és a román adminisztráció alatt álló területeken megölt zsidók számát nem lehetett abszolút pontosan megállapítani. De a bizottság végkövetkeztetése, hogy a holocaust idején Romániában és az általa ellenőrzött területeken megölt, illetve meghalt román és ukrán zsidók száma 280 000–380 000. (…) A náci Németország valamennyi szövetségese közül Romániát terheli a zsidók elpusztításához való legnagyobb hozzájárulás felelőssége, Németországot magát nem számítva. A iaşi, odesszai, bogdanovkai, dumanovkai és pecioarai mészárlások a holocaust idején a zsidók ellen elkövetett legocsmányabb gyilkosságok közé tartoznak. Románia népirtást követett el a zsidók ellen, és az, hogy az ország egyes területein egyes zsidók ezt túlélték, nem változtat ezen a valóságon.”
Azt nem sikerült megtudnom, hogy a megmenekült „legkevesebb 292 000 román zsidó”-ból a háború utáni következményektől való félelmében az Antonescu-rezsim mennyit engedett szabadon ellenszolgáltatás nélkül, illetve – a Palesztinába irányuló zsidó emigráció akkor már érlelődő terveit kihasználva – szám szerint hányat adott el különféle külföldi zsidó szervezeteknek. Ahhoz hasonlóan, ahogy később a kommunista rezsimek tették ezt az országban élő kisebbségek közül azokkal, amelyekre vevőt találtak. Azaz előbb szintén a romániai zsidókkal, majd a német kisebbség tagjaival. Miközben – „a kisebbségi jogok biztosítása terén másoknak is példát mutatva” – azokat se marasztalták az országban, akikre a nemzetközi emberpiacon nem került vásárló. Sőt…
Még annyit: a második világháború végén az Antonescu-rezsim által zsidókkal űzött emberkereskedelem akár valóban „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens megoldásnak” is tekinthető. Mármint ahhoz képest, amit a háború első szakaszában, vagyis addig műveltek a zsidókkal, amíg a bukaresti vezetés Hitler győzelmében hitt.
Boros Ernő
