„Neamţul revenit în România după 36 de ani de exil: »Aici trăim mult mai bine decât în Germania«”. (Azaz: A 36 évi száműzetés után Romániába visszatért német: Itt sokkal jobban élünk, mint Németországban.)
Az Adevărul 2024. február 8-i lapszámában ilyen cím alatt megjelent cikkből a tájékozódni vágyó olvasó dióhéjban a következőket tudhatja meg. Johann Henning, miután 1982-ben illegálisan meglépett Romániából, több mint 30 évvel később, kevéssel nyugdíjaztatása után, öt esztendővel ezelőtt visszatért a Vajdahunyad melletti Romosz/Szászromosz (románul Romos) faluba, felújította a szüleitől örökölt házat, és azt mondja, hogy neki meg a feleségének itt sokkal jobb dolguk van, mint Németországban lenne. Ugyanis Németországban egy 80 négyzetméteres blokklakásban éltek, és lakbért fizettek. Itt közel 300 négyzetméteres családi házban laknak, amelyhez kert is tartozik. Kamráik és pincéjük tele a kertben általuk megtermelt biotermékekkel, nem látták értelmét „Németországban maradni és fizetni mindenért”. Németországban a nyugdíjuk nagy részét az egyre borsosabb lakbérre (havi 1000 euró) meg szolgáltatásokra (csak a fűtés és a víz havi 700 euró) kellene fordítani.
„Comuna de poveste din România, unde se trăieşte ca în Germania. O casă bătrânească ajunge să coste şi 100 000 de euro.” (Azaz: A mesebeli romániai község, ahol úgy élnek, mint Németországban. Egy hagyományos családi ház akár 100 ezer euróba is kerülhet.) Az Adevărul 2024. február 25-i lapszámában olvasható cikk szerint Szászgorbó (Gârbova de Sebeş) községbe sok 30 évnél régebben Romániából kitelepült család az utóbbi időben visszatért, és felújították, illetve a kertekkel együtt szépen rendbe tették a házakat, amelyekben gyerekeskedtek. Évi szabadságukat ezekben töltik, pünkösdkor pedig a hajdani falubeliek itt találkoznak újra egymással. Amikor külföldön tartózkodnak, házaikról, portáikról a szomszédok gondoskodnak. Marcela Pescan helyi lakos mindezekhez a következő kommentárt fűzte: „Évente kétszer jönnek. (…) Szülői házaikról van szó, amelyeket visszavásároltak. Mégis, ők Romániához húznak, szeretik Romániát.”
Az országban, amely – politikusainak állítása szerint – a kisebbségi jogok biztosítása terén „másoknak is példát mutat”, a fenti sajtóanyagok nem önmagukban, hanem azért érdekesek, mert a román tömegtájékoztatási eszközök révén gyakran találkozhatunk hasonlókkal. Vagyis olyanokkal, amelyek ebben a témakörben nem állítanak valótlanságot, mégis félretájékoztatnak. Hazudni kétféleképpen lehet valamiről. 1.) Ha valótlanságot állítunk. 2.) Ha nem állítunk ugyan valótlanságot, de bizonyos nagyon lényeges tudnivalókat, összefüggéseket elhallgatunk, ami által egészen másnak láttatunk valamit, mint amilyen a valóságban.
Esetünkben az első cikk szerzője egyebek mellett a következőket mulasztotta el tisztázni: Johann Henning Németországból kap nyugdíjat, euróban, amiből (lejre átváltva) Romániában sokkal több mindenre telik, mint Németországban. Henningéket tehát elsősorban az anyagi előnyök késztették a nyugdíjaskori hazaköltözésre. Persze a visszatérésbe a honvágy is belejátszhatott, ami alatt azonban a szülőfalu, a szülőföld utáni vágyakozás értendő, nem pedig az önmagát már 1923-ban nemzetállamnak deklaráló Romániába való visszakívánkozás. De miért is kívánkoznának vissza abba a kisebbségeket azóta is (hol nyíltabb, hol burkoltabb formában) elnyomó, nemzetállamként megnyilvánuló országba, amelyből kényszerűségből, mindenüket hátrahagyva, nehéz szívvel, tiltott határátlépés esetén az életveszélyt is vállalva, menekülésszerűen távoztak. Amelynek hatóságai barmok módjára eladták, illetve ingatlanaikon és ingóságaikon kívül egyebek között sajátosan egyedi kultúrájuktól, hagyományaiktól, esetenként lelki békéjüktől is megfosztották őket?
Az elsőhöz hasonlóan a második cikk szerzője is mélyen hallgat arról, hogy a szászok annak idején milyen vérlázító okok miatt érezték szükségesnek otthonaik, szülőföldjük elhagyását, és távozásukra milyen „törvényesített” kirablásukkal is egybekötött felháborító és megalázó körülmények között került sor. Ugyanakkor egy helybeli lakos megszólaltatása révén ez a cikk egyenesen azt sugallja, hogy a szászok „Romániához húznak, szeretik Romániát”. Holott nyilvánvalóan nem a múltban sokszorosan mostohának bizonyult román nemzetállam, hanem a szülőföld iránt érzett szeretet, az ifjúkori tájak és emberek nosztalgikus varázsa vonzza vissza őket gyermekéveik helyszínére.
Mindez pedig azért érdemel figyelmet, mert a hasonló, bizonyos részletkérdések elhallgatása révén félretájékoztató, szemünkbe hazudó sajtóanyagoknak a tömegtájékoztatási eszközökben való gyakori jelentkezése arra enged következtetni, hogy a közbeszédben máris javában folyik a történelemhamisítás. Annak a folyamatnak a szépítése, átköltése, dajkamesésítése, ahogyan a szászok eltűntek Romániából. Olyan látszat keltése, mintha távozásukkal csupán annyi történt volna, hogy innen máshova költöztek. Holott a román hatóságok által szégyenletes módon megrendezett, kifosztásukkal is egybekötött repatriálást és a más ország(ok)ban való élet-újrakezdést nemcsak az egyes emberek, családok élték meg lelkükben maradandó nyomot hagyó megpróbáltatásként, hanem a szász népközösség egészére nézve is katasztrofális következményekkel járt.
Idézet Hajdú-Farkas Zoltán Szászok – egy árulás című, a Koinónia Kiadónál 2004-ben megjelent könyvéből: „Abban a helyzetben vagyunk, hogy egy valamikor zárt kultúrkör, amely nyelve, származása, történelme révén markánsan elkülönült szomszédaitól, óriási veszteségekkel járó »önátültetést« végez. Elvesznek kulturális sajátosságai, szokásai, nyelvjárásai – vagyis kultúrájának azon endemikus formái, amelyeket egy adott földrajzi és történelmi kontextusban termelt ki, vállalva ennek a térségnek az adottságait. Szóval ez a termékeny talaj végleg elveszett. Népem teljes eltűnése, a vég két-három generáció kérdése csupán. Tudományos, etnográfiai, kultúrtörténelmi vonatkozásaiban néhány generációt talán fog még érdekelni… Igen, hát ennyi marad belőlünk… Árulók vagyunk? Elárultuk volna a szülőföldünket? Aki szülőhazáját kényszerből hagyja el, mert erőszakosan elvágták összes gyökereit, mert megfosztották kulturális öntudatától, az bizonyosan nem tekinthető árulónak.” Annál inkább egy mesterségesen előidézett kulturális genocidum áldozatának – tehetjük hozzá.
Boros Ernő
Címképünkön: Utcarészlet egy Szeben megyei szász kísértetfaluban, Gerdályon (Gürteln, Gherdeal).
