1921. november 27-én született Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a 20. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja.
Budapesten jött világra, ősei között lengyelek és franciák is voltak. Egyik nagynénje a szervita rend főnöknője és egy lánynevelő intézet igazgatója volt, így Pilinszky gyerekkora egyszerű apácák és fiatalkorú prostituáltak között telt – innen is eredeztethető mély katolikus hite, valamint a bűn és a büntetés tematikája a költészetében.
A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt. A második világháború végén, 1944-ben behívták katonának és Németországba vitték, ahol közelről láthatta az ember legmélyebb nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, és ez későbbi költészetének egyik alapélménye lett.
1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötete, a Trapéz és korlát a Szent István Társulat kiadásában jelent meg, és elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947-48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott.
Hazatérése után úgymond a „pesszimizmusa” miatt kiszorították a sztálinista kor irodalmi életéből, éveken keresztül kiadói korrektorként dolgozott. Az irodalomba az 1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és ekkor lett az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa is. Haláláig nagyrészt itt jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései, amelyeknek nagy része a Szög és olaj című kötetben olvasható. 1959-ben jelent meg a háború borzalmai inspirálta Harmadnapon című kötete, amelyet számos kritikusa legjelentősebb gyűjteményének tart.
A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, akinek meghívására Londonba is eljutott.
A hetvenes évektől magyarországi népszerűsége is nőtt, 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Sorra jelentek meg kötetei (Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter), a versek mellett írt forgatókönyvet is Rekviem címmel. Drámái az 1974-es Végkifejlet című kötetében szerepelnek először, Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre Egy párbeszéd regénye alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötetét, haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete készült el.
A Magyar Nemzeti Bank emlékérmét bocsátott ki a költő születésének centenáriumára, a Magyar Írószövetség több történelmi egyházzal közösen VersIma címmel indított programot: négy kiemelt helyszínen, Budapesten és Kolozsváron hangzik el neves színészek előadásában Pilinszky János Egyenes labirintus című verse november 28-án
A hirtelen jött népszerűség nem változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, mellé literszámra fogyasztotta a kávét.
Manapság, a szexuális devianciák apostolainak alattomos és erőszakos nyomulása közepette sokan próbálják a 20. század egyik legjelentősebb magyar költőjét homoszexuálisnak beállítani, holott nincs semmilyen bizonyítéka annak, hogy Pilinszky valaha együtt élt volna férfival. Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer német vallástörténésszel.
Volt több barátnője is, a verseit nőkhöz írta. De vannak olyanok is, akik mindenáron a „papköltőkhöz” sorolnák, pedig elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”). Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, ugyanakkor a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése is.
Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte. Váratlanul, szívinfarktusban hunyt el Budapesten 1981. május 27-én. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve, 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.
