Ebben élünk. Tetszik, nem tetszik, ide jutottunk. Újságot ritkábban olvasó emberek is megtapasztalhatták, nincs nap, hogy ne esne szó arról, hogy egyre több politikus veti fel a háború szükségességét és várható bekövetkeztét. Ebbéli nézeteiket erősítik azok a tények, melyek állítólag cáfolhatatlanok, hiszen bizonyítható, hogy naponta hallhatunk a gazdag nagyhatalmak erőfeszítéseiről, miszerint gőzerővel építgetik a földalatti bunkereket – persze maguknak, nem másnak.
Olyan hírek is olvashatók, hogy ezek a búvóhelyek amolyan luxuslétesítmények. Az „egyszerű” ember, aki távol él a világ uraitól lassan már mindennaposnak veheti a háborús fenekedést, melyet apránként adagolnak az emberiség kiszolgáltatottabb népeinek. Ennek szükségességéről, értelméről persze a háborús fenekedők nem szolgálnak magyarázattal, de én még emlékszem néhai Kissingernek egy német lapnak adott interjújára, melyben biztosította a kérdezőt, hogy nekik már rég megvannak a földalatti városaik és egyéb javaik egy háború átvészelésére.
Persze nem sorolta fel a kiválasztottakat, akik részesei lehetnek csodavárosok nyújtotta biztonságnak. Nukleáris háborúra készülnek, ám hogy ez a készülődés mióta tart, azt nem tudjuk, de hogy jó ideje már szó esik róla. Szakértők szerint ezek a fenekedők az emberiség zömétől akarnak megszabadulni, ám hogy miért is, arra egyelőre érthető választ nem kaptunk.
Viszont jegyzeteimet lapozgatva megtaláltam bizonyos Liz Truss volt brit külügyminiszter – korábban volt ő rövid ideig miniszterelnök is – nyilatkozatát, aki pár éve arról tájékoztatta az istenadta népet, hogy „készen áll arra, hogy szükség esetén megnyomja a nukleáris rakétákat elindító gombot, még akkor is, ha ez globális pusztulást eredményezne”. És nem szakadt rá a mennybolt. Mint ahogy nem szakadt rá egyik háborúpárti s beképzelt nyugati politikusra sem. Nos, ők azok, akik megannyi alkalommal képesek jogot formálni arra, hogy fenyegető üzenetet küldjenek a világnak. Nekik ugyanis ez idő tájt mindent szabad.
Itt, a mi Kárpát-medencei tájékunkon megszoktuk már a Nyugat birodalmi gőgjét, beképzeltségét, miként azt is, hogy a világ jelentős részének kiirtására szövetkezők már nem is titkolják terveiket, s napnál világosabb, hogy magukat és szellemi rokonaikat a megmentendők között tartják számon. Ugyanakkor nem lehet nem érzékelni, hogy mind nálunk, mind a „művelt” nyugaton élő szakemberek, politológusok szinte naponta közlik velünk, hogy soha nem jártunk még annyira közel a harmadik világháborúhoz, mint most.
Számomra ez azt jelenti, hogy nem érdemes sem szuverenitásról, sem önállóságról, sem egyéb „álomról” ábrándozni, mert tehetetlenek vagyunk, s szomorúan állapítjuk meg, hogy a „büszke nőnek” elnevezett Európa, pontosabban az Európai Uniónak nevezett valami egy szánalmas, háborúpárti, ideológiai szempontból elfogadhatatlan, tehetségtelen politikai szereplők által vezetett színtársulat. Akik még arra sem képesek, hogy hihető magyarázattal szolgáljanak egy háború, egy világháború kirobbantásáról, annak okáról. S akkor még nem említettük a hazai politikai szereplők szánalmas társaságát. Elégedetlenségünk okát persze hosszan sorolhatnánk még, a világ ugyanis cáfolhatatlanul a rosszabb oldalát mutogatja manapság.
Az pedig szintén cáfolhatatlan, odáig jutottunk, EU ide, Tisza-puccs oda, hogy jószerével semmi közünk sincs saját életünkhöz. Így aztán mit is mondhatnánk, mit is üzenhetnénk a háborúpárti tehetségtelenek hadának?
Sajnos csak annyit, hogy el a kezekkel az életünktől! Magunknak meg annyit, itt az ideje, hogy megrázzuk magunkat, és hittel, kitartással, bátorsággal és egyenes gerinccel harcoljunk a jogainkért, egy tisztességes Magyarországért. Nagy szavak ezek, tudom, de abból a mételyből, avagy pöcegödörből, melybe rendre bele akarnak bennünket taszítani, nos abból menekülni kell. Nehéz időket élünk, ez tény, de nincs más út, a hazugságokat le kell leplezni, az abnormális ideológiák ránk erőltetése ellen fel kell lépni, a káoszkeltőket meg leleplezni.
Magyarán visszatérni a teremtett világ és a teremtő igazságához. Ahol a bűn az bűn, nem pedig dicsérendő „különlegesség”. Nem hinném, hogy ez túl nagy kívánság, óhaj lenne, bár ahol ma szellemileg tartózkodik az emberiség, az sok reményt nem kínál nekünk. No de tudjuk, a remény hal meg utoljára, mi pedig válságálló nép vagyunk, s ezt már sokszor bebizonyítottuk.
Kondor Katalin / Magyar Nemzet
