Az elmúlt hetekben vészesen eszkalálódó ukrán–orosz válság kapcsán nagyon sokszor hallunk a minszki egyezményekről mint a diplomáciai rendezés alapdokumentumáról, noha a konfliktusban érintett két ország parlamentje nem is ratifikálta azt. Vajon miért nincs érdemi előrehaladás e téren, eleve mit tartalmaznak a minszki megállapodások? Oroszország és szép lassan a Nyugat folyamatos felszólítása ellenére Ukrajna miért szabotálja a paktum végrehajtását?
Mint ma már köztudott, 2014 tavaszán sorra alakultak meg a Donyecki Népköztársaság, Luhanszki Népköztársaság és Krími Köztársaság nevű államalakulatok Ukrajnának azon régióiban, ahol a többségében orosz nemzetiségű lakosság népszavazáson nyilvánította ki elszakadását a nyugati nagyhatalmak befolyása alá került, egyre nacionalistább ukrán államtól. Az új politikai entitásokat csupán Oroszország ismerte el, Kijev fegyverrel próbálta „maradásra bírni” a két keleti régiót, míg a Krím-félszigetet Moszkva annektálta, megelőzve ezzel az ukrán katonai fellépést.
Az első minszki paktumot 2014 szeptemberében az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) közreműködésével hozták tető alá, fő célja az akkortájt eszkalálódó véres konfliktus megállítása volt, ami csak részben sikerült, mert 2015 januárjában kiújultak a harcok Donyeckben és Luhanszkban, ezért februárban aláírták a Minszk–2-t, de már a normandiai négyek nyomására. A 13 pontos megállapodás két fő részre osztható: az egyik része a harcok közvetlen megfékezése, a további emberéletek kiontásának a megakadályozása volt.
A haderők szétválasztásával, a nehézfegyverzet visszavonásával, ötven kilométeres ellenőrzött frontvonal létrehozásával, kisebb-nagyobb fogolycserékkel ez részint sikerült is, mert bár a kisebb konfliktusok azóta is folyamatosak, de korántsem olyan erővel tombolnak a harcok, mint a konfliktus első évében.
A megállapodás politikai része azonban egy helyben topog, s ameddig ez így marad, biztosan nem beszélhetünk megnyugtató megoldásról. Bármikor fellángolhat a véres fegyveres szembenállás, még azután is, ha a most megfigyelhető, csúcsra járatott háborús médiazaj idővel halkulni fog. A minszki megállapodások mostani formájában történő megvalósítása Moszkva politikai győzelmét jelentené, egyúttal Ukrajna kapitulációját, figyelmeztetnek az elemzők.
Kijevnek első lépésben el kellene fogadnia, hogy bár az ukrajnai törvények szerint, de a mostani, szakadárok által ellenőrzött berendezkedésben bonyolítanák le a választásokat a Donyec-medencében, s csak ezután kapná vissza Kijev a korábbi határai feletti ellenőrzés jogát. A gyakorlatban ez azt eredményezné, hogy a mostani kijevi vezetés nyakába szakadna egy totálisan oroszbarát, a felkelőkkel együttműködő donbászi vezetés, akiket ráadásul partnerként kellene kezelnie. És ez még nem minden. A Donyeck és Luhanszk megye egyes járásainak adandó különleges önkormányzati státust, kvázi autonómiát az alkotmányban szükséges rögzíteni.
Egy ilyen donbászi felállás a Kreml érdekét szolgálná, hiszen az oroszok rajtuk keresztül újra közvetlen befolyást szerezhetnének az ukrán belpolitikában. És azzal is számolni kell, hogy az ukrán választójogát visszanyerő négymilliós Donyec-medencei lakosság jelentősen módosíthatná a kijevi erőviszonyokat. Mindez Ukrajna jelenlegi politikai-területi-közigazgatási berendezkedésének a megsemmisülését is előidézheti, így már érthető, hogy az oroszbarát Ellenzéki Platform – Az Életért párt kivételével egyetlen parlamenti erő sem támogatja a minszki egyezmények megvalósítását, a lakosság többsége is szkeptikusan viszonyul ehhez, csupán a megkérdezettek tizede támogatja a minszki terveket, csakhogy alternatíva jelenleg nem igazán létezik.
Nem véletlen, hogy a nyugati partnerek is egyre határozottabban kérik számon Ukrajnán a paktumot. De az esetleges elmozdulás már ott elakad, hogy a felek merőben másként ítélik meg a szereplőket is. Moszkva hangsúlyozza, ő az EBESZ-hez hasonlóan közvetítőként van jelen a történetben, az ukrán kormányzatnak közvetlenül a két „népköztársasággal” kell tárgyalnia – erről viszont az ukrán politikum hallani sem akar. Kijevben ezekre a „népköztársaságokra” csak az agresszornak kikiáltott Oroszország bábjaiként tekintenek, avagy szimplán terroristáknak nevezik őket az itt lakókat. (A donyecki régiónak 2,4, a luhanszkinak 1,5 millió lakosa van, többnyire oroszok.)
Innen kellene elindulni, de Kijev már az első lépések megtételére sem mutat hajlandóságot. Miközben Moszkva sem lesz partner a minszki játékszabályok átírásában vagy legalábbis azok enyhítésében. Jó eséllyel folytatódhat az egy helyben toporgás, ami ugyan egyik félnek sem jó, de még mindig jobb, mint egy totális konfrontáció beláthatatlan emberáldozatokkal és helyrehozhatatlan gazdasági károkkal.
Címkép: Ukrán katona egy lövészárokban az Ukrajna és Donyecki Népköztársaság között lévő frontvonalnál 2022. február 1-jén. Kelet-Ukrajnában 2014 márciusa óta dúl kisebb-nagyobb intenzitású fegyveres konfliktus az oroszbarát szakadárok és az ukrán hadsereg között. (MTI/AP)
(Forrás Mno.hu)
