A második világháború vége felé közeledve, 1945 elején már alig akadt olyan jelentősebb német város, amelyet ne ért volna pusztító szövetséges bombatámadás. E kevés város egyike volt az Elba menti Drezda, a barokk építészet világhírű gyöngyszeme. Hetvenhét évvel ezelőtt a menekültek miatt jóval több mint félmilliós lakosságúra duzzadt várost három nap alatt földi pokollá tette a nyugati szövetségesek légierejének terrorbombázása, melynek legkevesebb kétszázezer halálos áldozata volt.
Drezda halálos ítéletét Churchill írta alá Jaltában
A Brit Királyi Légierő (Royal Air Force, RAF) bombázóparancsnokságának vezetője, a németgyűlöletéről közismert Arthur Harris légi marsall 1945 januárjában szemelte ki célpontként az addig teljes épségben megmaradt és történelmi műemlékekben bővelkedő szászországi várost. 1944 végétől ez a város lett a Vörös Hadsereg elől Poroszországból menekülő civilek egyik legfontosabb befogadó, illetve tranzitállomása.A cél kiválasztását nem indokolhatta katonai szükségszerűség, ugyanis Drezda nem rendelkezett semmilyen fontos katonai, vagy hadiipari létesítménnyel. A város határában feküdt ugyan a Luftwaffe, a német légierő egyik légi bázisa, de 1945 januárjában kivonták az ott állomásozó katonaságot.
Noha Drezda környékét korábban már érték szövetséges bombatámadások – elsősorban a közelben fekvő freitali olajipari komplexum, illetve a freidrichstadti vasúti csomópont miatt –, ám a város történelmi magját egészen 1945 februárjáig elkerülte az angolszászok bombázóoffenzívája. Amikor Arthur Harris a Bomber Command törzse elé terjesztette Drezda elpusztításának tervét, többen, köztük a bombázóparancsnokság helyettese, Robert Sundbay légimarsall is ellenezte azt, mivel morálisan elfogadhatatlannak tartották a városban tartózkodó civilek hatalmas tömege miatt. Harris, aki a fejébe vette, hogy elpusztítja Drezdát, a tiltakozások ellenére sem állt el tervétől, amelyhez a legfelsőbb helyről, Winston Churchilltől, a brit háborús kabinet fejétől kért jóváhagyást. Harris a jaltai konferencián tartózkodó miniszterelnöknek elküldött táviratában részletesen felvázolta a Drezda elleni támadás tervét, megemlítve a Bomber Command törzsének ellenvetéseit is. Churchill mindenfajta skrupulus nélkül jóváhagyta a tervet, és arra utasította Harrist, hogy az első adandó alkalommal hajtsa végre. Drezda halálos ítéletét így tulajdonképpen Churchill írta alá Jaltában.
Ezrek haltak meg az utcákon tomboló tűzviharban
A kelet-porosz területek kiürítését végrehajtó Cerberus-műveletnek betudhatóan Drezda 580 ezer fős lakossága 1945 februárjára csaknem a duplájára növekedett. Az ide érkezett menekültek túlnyomó többségét a külvárosokban felállított táborokban szállásolták el, ahonnan vasúton szállították tovább őket az ország belsejébe.
1945. február 13-án este megszólaltak a légvédelmi szirénák a városban. Ez azonban nem okozott különösebb pánikot a lakosság körében, mert a drezdai légteret érintő berepülések miatt hosszú ideje mindennaposak voltak a légiriadók. Ekkor még senki sem sejthette, hogy hamarosan apokaliptikus borzalmak szakadnak a városra. Az első támadóhullám, a város fölé érkező 800 négymotoros Lancaster és Halifax nehézbombázóból álló brit kötelék éjfél körül 400 ezer gyújtó, valamint 4500 rombolóbombát dobott az óvárosra és a belső kerületekre. Az ezer fokos hőmérsékleten elolthatatlanul égő foszforbombák hatására hatalmas tűzvihar tört ki a belvárosban. Az elviselhetetlen hőség miatt a légvédelmi pincékből az utcákra kimenekülő emberek vagy megégtek, vagy pedig a forró gázoktól, illetve a tűz által a levegőből kivont oxigén hiánya miatt megfulladtak. Az utcákon rekedtek közül sokakat szabályosan elhamvasztott a pokoli tűzvihar.
A tomboló tűz vákuumként szippantotta be mindazokat, akik szerencsétlenségükre nem zárt helyiségben tartózkodtak. Drezda apokaliptikusan lobogó lángjait még négyszáz kilométer távolságból is látni lehetett, ami miatt a második hullám bombázógépei szinte navigáció nélkül repülhettek rá a céljukra.
Még a bombázógépek személyzete is érezte az odalent tomboló pokoli hőséget
A rettenetes éjszaka elmúltával azonban még korántsem fejeződtek be Drezda szörnyű megpróbáltatásai. Másnap, február 14-én délelőtt a 8. amerikai légi hadsereg 1350 négymotoros B-17 Flying Fortress és B-24 Liberator típusú bombázója repült be több hullámban a még mindig lángoló város fölé, hogy halálos terhét az agonizáló Drezdára zúdítsa. Az amerikai gépekről ledobott gyújtóbombák ismét felélesztették a lángokat, olyan pokoli hőséget okozva, hogy az még a 6-7 ezer méter magasan repülő bombázók legénysége is megérezte. A rettenetes drezdai pokoljárás csak február 15-én délelőtt, 311 amerikai repülőerőd bombázóakciójával ért véget.
A három napig tartó hadműveletben az egykorú katonai dokumentumok szerint összesen 3749 tonna bombát dobott az angol–amerikai légierő a városra, amelyek 75 százaléka gyújtóbomba volt. Máig nem tudni pontosan, hogy hányan vesztek oda a rettenetes drezdai tűzviharban. A város belső kerületei és az infrastruktúra teljesen megsemmisült.
Politikai érdekek mentén zajló vita az áldozatok számáról
A meghaltak hatalmas tömegét a járványveszély megelőzése érdekében a bombázás utáni napokban vasúti sínekből sebtében felépített máglyákon égették el. A halottak számáról szélsőségesen eltérő számok keringenek, 20 ezertől egészen 600 ezerig.
A korabeli német források 300 ezer főre becsülték a drezdai bombázás áldozatainak számát. Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja 1955-ben 250 ezer főről nyilatkozott, míg a Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 275 ezren vesztek oda a drezdai tűzviharban.
A Drezdai Történész Bizottság 2010-ben közzétett tanulmánya szerint az angolszász terrorbombázás a fenti adatokkal szemben „csak” 15-20 ezer áldozatot követelhetett, ami a menekültekkel túlzsúfolt város akkori lélekszámához képest erősen alábecsült számadatnak látszik. Ehhez hasonló számokat találunk az 1945 márciusában elkészített összesített brit jelentésben. Ezt a dokumentumot azonban soha sem vetették kritikai összehasonlítás alá, és a jelentés csak az azonosított áldozatok számát rögzíti. A háború után Drezda kínos üggyé vált, amiről inkább mélyen hallgattak az érintett brit és amerikai hatóságok. A történészek egy része azonban biztos benne, hogy a halálos áldozatok száma meghaladta a 200 ezer főt.
Drezda tragédiájáról kijelenthető, hogy a hadászatilag értelmetlen és civil tízezrek halálát okozó bombatámadás az angolszász szövetségesek egyik legnagyobb második világháborús szégyenfoltja a sok közül. Mivel a város nem rendelkezett semmilyen számottevő hadiipari vagy katonai létesítménnyel, Drezda lebombázása nem volt más, mint hadászatilag teljesen értelmetlen barbár rombolás és mészárlás. Mindez annak a fényében látszik különösen igaznak, hogy a pusztítás elsősorban a műemlék belvárost érintette, de sem a város elpusztítása, sem a hatalmas emberveszteség nem törte meg a Harmadik Birodalom katonai ellenállását, csakúgy, ahogyan öt évvel korábban a német terrorbombázások sem voltak képesek Angliát térdre kényszeríteni. Egyes értékelések szerint a drezdai bombázás egyértelműen hadijogot sértő terrortámadás, háborús bűncselekmény volt.
2013-ban került elő az a 36 évvel korábbi, publikálatlan interjú, amit a drezdai bombázóakció legfőbb felelősének tartott Sir Arthur Harris egykori légi főmarsallal készítettek. A Bomber Command volt parancsnoka ebben a kiadatlan interjúban Drezdáról szólva elmondta, hogy semmit sem bánt meg, és még ma is a német város fölé küldené a bombázóit.
Harris nyilatkozata szerint soha, egyetlen akciót sem rendelt el a felettesei jóváhagyása nélkül, sőt legtöbbször egyenesen „fentről” kapott parancsokat konkrét akciókra. Jellemző, hogy Bombázó Harris 1953 februárjában Winston Churchill szorgalmazására érdemei elismeréseként bárói rangot kapott. Drezda ügyében soha sem történt nyomozás, és senki ellen nem emeltek vádat. Az Elba parti Firenze pusztulása így egyike maradt a második világháború számtalan más, következmények nélküli borzalmának.
B. B.
