Az Európai Parlamentnek jelenleg nyolc képviselőcsoport és 32 független képviselő (NI) a tagja. A képviselőcsoportok a következők: Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) – 188 tag; Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége – 136 tag; Patrióták Európáért – 84 tag; Európai Konzervatívok és Reformerek – 78 tag; Renew Europe – 77 tag; Zöldek/Európai Szabad Szövetség – 53 tag; The Left (baloldal) – 46 tag; ESN (szuverének) – 25 tag. (Összlétszám: 720.)
Amint látható, a nacionalisták kifejezés a képviselőcsoportok egyikének az elnevezésében sem szerepel. Vajon miért? Talán nincsenek nacionalisták az EP-ben? Erről szó sem lehet, hiszen például valamennyi román párt magyarellenes, tehát a szó negatív értelmében nacionalista – ami az EP-ben képviselettel rendelkezőkre is igaz. A román pártok e téren tapasztalható hozzáállása legfeljebb fokozással érzékeltethető: magyarellenes, magyarellenesebb, nagyon magyarellenes, még magyarellenesebb, legmagyarellenesebb, leges-legmagyarellenesebb stb. Más szóval: a szó negatív értelmében nacionalista, nacionalistább, még nacionalistább stb.
Ha a román pártokkal ez a helyzet, az EP-ben miért nincs olyan képviselőcsoport, amely az elnevezésében is felvállalná a nacionalistaságot? Talán a nacionalista szó alatt nem mindenki érti ugyanazt? Egészen biztosan erről is szó lehet, hiszen például a román és a magyar nacionalizmus nagymértékben különbözik egymástól. Ezt egyesek igencsak szeretik figyelmen kívül hagyni, pedig a valóság helyes, tárgyilagos megítélése szempontjából, illetve a téves következtetésekre jutás elkerülése érdekében nagyon is fontos a tudatosítása és a szem előtt tartása. Vizsgáljuk tehát meg a két nacionalizmus közti különbségeket.
Ha csak a múlt rendszerig megyünk vissza az időben, mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy az úgynevezett nemzeti kérdésben az 1960-as évektől a két országban gyökeresen ellentétes ideológiai vezérelvek váltak uralkodóvá. Kádár János Magyarországán – az orosz hadsereg jelenlététől aligha függetlenül – a pártpropaganda az úgynevezett proletár internacionalizmust nem csupán kötelezővé tette, de túlbuzgó módon hirdette. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy mindenféle „magyarkodást” igyekeztek már csírájában elfojtani, sőt a magyar ember elé egyenesen az úgynevezett „szovjet” embert állították példaképül. Nemcsak a magyar sikerekkel való kérkedést nézték rossz szemmel, hanem az ilyen sikerek „túl gyakori” felemlegetését is. Hiszen a pártfeladat nem annak a tudatosítása volt, hogy a magyar nép mennyire tehetséges, mire futja a képességeiből. (Értsd: milyen eredményeket tudna felmutatni, ha a példaképül állított szovjet emberek hagynák kibontakozni.)
A pártpropaganda azt sulykolta, hogy a magyar emberek szeme előtt lebegő cél legyen a – mindenben kiváló(bb) – szovjet ember példájának a követése. Az pedig, hogy a magyarok „hivatalosan” évtizedeken át kötelező módon nem-magyarokra kellett „felnézzenek”, össznépi szinten a magyarságtudat egyfajta devalválódását eredményezte.
Mindezekkel szöges ellentétben, a szovjet csapatok 1958-ban történt kivonása után Romániában az évek múlásával egyre izmosodott a nacionalizmus. Olyannyira, hogy az úgynevezett Ceaușescu-rendszer vége felé már olyan nacionálkommunizmusról beszélhetünk, amelynek gyökerei a hitleri nemzeti szocializmusban keresendők. Utóbbi a német, előbbi a román etnikumhoz tartozást tette meg az egyén legfőbb értékének. Annyi különbséggel, hogy a „Kárpátok Géniusza” nem nyíltan osztályozott felsőbbrendű és alacsonyabb rendű fajokra, mint a Führer, hanem burkoltan, anélkül, hogy ezt valaha is kimondta, megfogalmazta volna. A tömegtájékoztatási eszközökben a románok történelemhamisítással egybekötött féktelen öntömjénezése vált uralkodóvá, valamint az országban élő egyes kisebbségek, illetve néhány más nép pocskondiázása.
Summa summarum: Ceaușescu, illetve Kádár bukásáig a románok önkényesen (sőt gyakran alaptalanul) maguknak tulajdonított érdemekért is egekig magasztalták önmagukat, a magyarok viszont olyankor se nagyon dicseked(het)tek, ha volt mivel. Miután mindkét országban közel harmincöt évvel ezelőtt rendszerváltás történt, mi a helyzet jelenleg?
Ha üzenetüket az országon belülre szánják, a bukaresti politikusok az öntömjénezésről és a mások (különösen a kisebbségek) pocskondiázásáról ma sem feledkeznek meg. (Igaz, az EU-tagság elnyerése óta másként teszik – lényegében ugyanazt.) Brüsszel, illetve az USA felé viszont eminens tanulóknak mutatkoznak. Ami alatt ez értendő: bármit kapásból megígérnek, de csak akkor teljesítik, ha nincs ellenükre.
A budapesti politikusok két főbb kategóriába sorolhatók: az egészséges (nem mások pocskondiázására alapozott) nacionalizmus híveire és globalistákra. Utóbbiak a proletár internacionalizmus egyfajta kapitalizmusra alkalmazott változatának az „eljövetelét” várják.
Érdekes módon, Brüsszelből sokan mégis úgy látják, hogy a magyarok nacionalisták, a románok meg nem…
Boros Ernő
