106 éve már, hogy magyar katonák a román fővárosban jártak, és ezt a helyiek ablakokból szórt virágokkal, üdvrivalgással hálálták meg. Emlékezzünk!
A minap volt évfordulója, amikor magyar huszárok 1916 decemberében bemasíroztak Bukarest utcáira. Majd három évvel később a román királyi hadsereg is bevonult a magyar székesfővárosba, ennek visszhangja azonban nagyon más volt.
1916 augusztusában Románia úgy döntött, a központi hatalmak ellenében beszáll az első világégésbe. Huszonhetedikén a román uralkodó bécsi követe, Edgar Mavrocordat átadta Burián István külügyérnek a hadüzenetet. Bukarest nem kisebb célt tűzött ki, minthogy elfoglalják Budapestet. Egy nappal később 370 ezer katonával törték át a Kárpátokat. Valós félelem volt Bécsben és a magyar fővárosban is tehát, hogy az újabb front megnyílásával össze fog omlani az Osztrák-Magyar Monarchia. Szófia, Isztambul és Berlin azonban szinte azonnal segítséget nyújtott.
Szeptemberben már ellencsapásokat vezettek a központiak; a csapatok élén ott volt Károly főherceg (a későbbi IV. Károly), József főherceg, Paul von Hindenburg és August von Mackensen tábornok. Itt harcolt fiatal tisztként Erwin Rommel, a II. világháború páncélos tábornoka és az a Maderspach Viktor katonamérnök is, akinek visszaemlékezéseiből mi is idézünk. A hónap közepén a bajor Alpenkorps lépett akcióba, és majd egy hónapra rá az egyesült erők már fel tudták szabadítani Erdélyt. Október végén csak az volt a kérdés: mikor következik Bukarest?
A korabeli magyar sajtó rendkívül kritikus szemmel figyelte a háborút. A Románia elleni sikereket viszont másképp tálalta. „Kis pióca”, „megrészegedett patkány” – ehhez hasonló jelzőkkel illették a szövetséget hátba támadó Romániát. „A román király és kormánya, az ötezer bojár nagybirtokos uralkodó klikkje, a konterbandisták spekuláns tőkés serege, minden bűnhődést, minden vereséget megérdemel” – írta a Népszava 1916. december 7-én, Bukarest elestét követően. Voltak lapok, amelyek kiemelték, hogy ha volt is örömkönny a románok szemében, az nem amiatt volt, mert magyarok, németek masíroztak fővárosuk utcáin. Sokkal inkább azért, mert meghátrálásra késztették az őket elnyomó rezsimet, mi több: véget ér számukra a világháború. Nem így történt, ahogy Bécs és Budapest számára sem lett végső elégtétel a hadjárat, hiába volt sok helyen ehhez hasonló olvasható: „Ha van istenítélet a háborúban, hát Bukarestben az Isten ítélt”.
„A románoknak pedig az események az ő rettenetes katasztrófájuk árán mutatják meg, hogy hol lett volna a helyük ebben a nagy mérkőzésben. Megmutatta nekik s csak az ő erkölcsi rokkantságuk, a becsület és az igazság iránt való érzéketlenségük az oka, hogy ezt későn és ekkor is ilyen áron tudták meg” – írta a Friss Újság, ugyancsak december 7-én.
Ekkortájt azt beszélték, Bukarest bevehetetlen erőd. Hiába telelt a román kormány Jászvásárott, hiába vágták el a fővárost a tengerparttól: Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján kiépült erődövet áthatolhatatlannak tartották. A bukaresti körvasút, a különböző kocsiutak, páncéltornyok és a nehézágyúk véres ostromot vetítettek elő. Csakhogy, mint azt a Múlt-Kor is írja, a román vezetés másképpen alakította a központiak hadjáratának menetét.
November végére a románok az Argyas folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a központiakat megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, ám Erich von Falkenhayn és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget. „A fáma elsüllyeszthető páncéltornyokról, messze hordó ágyúkról, aknákról és szárazföldi torpedókról regél. Hála az égnek, a lovasságnak mindezen, a várháborúhoz tartozó szörnyűségekhez, mely a kalandos, érdekes mozgó harcot lövészárok-háborúvá merevíti, semmi köze. Mi csak bevárjuk a gyalogságot, a műszaki csapatokat és a nehéztüzérséget, és azután tovább nyomulunk kelet felé. […] A Bukarest bevehetetlenségéről fönnálló hiedelem napról napra inkább regének bizonyult. A hadvezetőség már régóta tudta, hogy azok a bizonyos messze hordó ágyúk le vannak szerelve, hogy a Duna jobb partján, a Turtukája eleste után dúló harcokban szerephez jussanak. Ez a szerep szánalmas volt. A feneketlen őszi sárban megakadtak, a többtonnás csöveket tíz ökör sem bírta elmozdítani. Így az eseményeknek néma tanúi voltak, távol a harcok zajától, míg a főváros felé előrenyomuló csapatok rájuk nem akadtak” – írta visszaemlékezéseiben Maderspach.
Az első csapatok, amelyek között ott volt Mackensen törzstisztjeivel, amikor bevonultak Bukarestbe, nem gondolták volna, hogy így fogják őket fogadni. A lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel” – írta Maderspach. Később sem történtek komolyabb atrocitások, a román fővárost német, bolgár, török, osztrák és magyar csapatok védték, német parancsnokság alatt.
A következő évben Mackensen bár bevette Dobrudzsát, azonban az orosz–román csapatok a Duna és a Szeret folyók mentén megállította az előrenyomulását. Az októberi forradalom kitörésével egy időre, de elvesztette egyik legfőbb patrónusát Románia, és tizenhét decemberében fegyverszünetet is kötöttek a felek.
Csakhogy keleti szomszédunk 1918. november 10-én ismét belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is.
„A nagy-román álmok Mackensen és Falkenhayn kezeérintésétől szétfoszlottak és örök időkre eltűntek” – ez volt olvasható 1916 decemberében a Pesti Naplóban. Nem lett igazuk a szerkesztőknek.
Nagy Gábor / Mandiner.hu
