1997. augusztusában K. I., egy nagykárolyi nemzetközi fuvarozási kft. tulajdonosa és egyben sofőrje felajánlotta, hogy ha szerzek magamnak vízumot, 7,5 tonnás kamionjának pilótafülkéjében elvisz Hollandiába, Szatmárnémeti testvérvárosába, illetve három nap elteltével haza is hoz onnan – mindezt ingyenesen. Természetesen szaván fogtam, idehaza pedig Bartok Str. Zutphenben címmel úti élményeimről riportsorozatot közöltem a megyei napilapban. Az alábbi részleteket ebből a 27 évvel ezelőtt kelt élménybeszámolóból idézem. Emlékeztetőül arra, ahogy annak idején (tehát évekkel a kommunista rendszerek kelet-európai bukása után!) őrizték az akkor 15 tagállamú unió külső határait. Olyankor is, ha más európai, de (még) nem tagország polgárai kértek bebocsátást.
*
(…) – Következik a vasfüggöny! –mondja K. I., miközben a Magyarország és Ausztria közti Hegyeshalom–Nickelsdorf határátkelő Ausztria felé eső részében behúz a vám előtt sorban álló kamionok mögé. – A vasfüggöny, amely annak idején nem tűnt el, hanem csak átköltözött a határ túloldalára – teszi hozzá. Majd elmagyarázza: – Ez a következőképpen értendő: szögesdrótkerítés most nincs ugyan, mégis olyan nehéz itt „illetéktelenül” Ausztriába jutni, mint amikor volt. Hogy miért, azt rövidesen megtapasztalhatod…
Lassan fogy előttünk a kocsisor, jeléül annak, hogy olyan helyre kerültünk, ahol a vámosok tényleg alapos munkát végeznek. Mégpedig azért, mert annak a bizonyos másik világnak a kapujába jutottunk, amelyben az Európa keleti országaiból érkezőket általában sem várják tárt karokkal, a román állampolgárokra meg pláne nem szívesen látott vendégekként tekintenek.
– A múltkor az egyik osztrák vámos, amikor meglátta a román útlevelemet, előbb ezt mondta: – „Ceauşescu, Popescu, -escu”. Majd megkérdezte, tudom-e, hány rendőrt öltek meg csak az idén a románok Ausztriában? – meséli K. I. – Én persze nem tudtam, folytatja. – Kilencet, vágta rá az osztrák, mint aki rajtam akarja számonkérni valamennyit. Magyarázhattam én annak kézzel-lábbal, hogy nekem az égvilágon semmi közöm azokhoz a honfitársaimhoz, akiknek a viselt dolgaival nap mint nap tele vannak Ausztriában az újságok, csak akkor enyhült meg, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megmutattam neki az útlevelemben, hogy engem nem K-escunak, hanem K-ernek hívnak, a nevem nem escura, hanem er-re végződik.

– Aha, szóval maga dunai sváb – állapította meg erre, majd hozzáfűzte: – Az más!
A sok eddigi utam során ez csak egyszer esett meg velem, de máskor kimondatlanul is éreztem az osztrák vámosok viselkedésén, hogy enyhén szólva nem lelkesednek a romániaiakért. Nagy általánosságban ez egyébként az egész német nyelvterületre érvényes, azok közül az országok közül, ahova én járok. Tehát Ausztrián kívül Németországra is. Hollandiában még nem tapasztaltam hasonlót, de persze lehet, hogy csak azért, mert oda mostanáig kevesebb honfitársunk jutott el…
Román nacionalistákat ide!
Amikor végre sorra kerülünk, legelőbb hosszú antennával felszerelt detektorral azt vizsgálják, nincs-e élőlény a TIR-kocsi lezárt, lepecsételt rakterében. Itt ugyanis a legkevésbé kívánatos „csempészárúnak” az ember, mármint az illegálisan bevándorolni akaró ember minősül. Eszembe jut, amit K. I. a vasfüggönyről mondott, de most nincs mód filozofálásra, leszállítanak a kocsiról, és a pilótafülkét meg a benne levő cókmókjainkat alaposan átvizsgálják. Elsősorban robbanóanyagot, fegyvert, kábítószert keresnek, de a cigarettára meg a szeszes italra is rákérdez a fiatal vámos. Erre vonatkozó megjegyzést nem tesz, sőt a maga hűvös módján még udvarias is, de azért látom a szemén, hogy ő sem igazán híve a „Ceauşescu, Popescu, -escu” féléknek. Nem is elégszik meg a pilótafülke egyszeri átkutatásával. Int, hogy álljunk ki a kocsival egy oldalsávra, ahol aztán elölről kezdi a vizsgálódást. Szemmel láthatóan nehezen „törődik bele”, hogy nem talál semmi rendelleneset. Abból, hogy közben a korábban mögöttünk lévők közül egy osztrák, egy olasz, sőt egy török (!) kamiont is továbbengednek, nem nehéz kikövetkeztetni: velünk szemben azért szigorúbb, gyanakvóbb, mert Romániából vagyunk. Minden szépítgetés nélkül, nyersen megfogalmazva a dolgot, én bizony itt éreztem életemben először egyfajta szégyenbélyegnek azt, hogy honnan érkeztem. Ami azért nagyon fonák dolog, mert korábban Magyarországon járva nem éreztem hasonlót, pedig Romániában, ugye, a magyarok, általában Magyarország szidása számít amolyan össznemzeti elfoglaltságnak, miközben a németekről, illetve Németországról és Ausztriáról csak visszafogottabban szokás rosszat mondani. Hirtelen az villant az eszembe, hogy jó lenne, ha minél több román nacionalista is eljutna errefelé. Akkor a saját bőrükön tapasztalnák meg, hogy bár a kivagyiskodás, a pöffeszkedés bizony tőlük sem idegen, a magyar vámosok azért mintha mégis sokkal inkább emberszámba vennék a románokat, mint ez az udvarias, de lenézően távolságtartó, előítéletekkel telt, gyanakvó osztrák, akinek a viselkedése formálisan nem kifogásolható ugyan, ám aki mégis nagyon porig tudja alázni az embert…
Amikor végre zöld utat kapunk, fellélegzek, úgy érzem magam, mint aki lelkileg is nagyon nyomasztó szituációból szabadult meg.
Katonák gyalogszerrel, katonák kerékpárral, katonák terepjáróval, katonák kutyával. Fegyverekkel alaposan ellátottan valamennyien (tiltott határátlépést elkövetni akaró) emberekre vadásznak – természetesen azért, hogy ismét az Európai Unió külső határain kívülre juttassák őket. Ez itt bizony valóban egyfajta vasfüggöny, annyi különbséggel, hogy fordított irányú: nem bezár oda, ahonnan sokan elvágyódnak, ahogyan Ceauşescu Romániája idején „működött”, hanem kizár onnan, ahova a volt szocialista, illetve más országokból sokan vágyódnak. (…)
(Szatmári Friss Újság, 1997. augusztus 27.)
*
Hát ilyen előzmények után erőlteti Brüsszel azt, hogy az immár 27 tagállamú Európai Unió külső határai gyakorlatilag az illegálisan belépni akaró migránsok számára is könnyen átjárhatók legyenek.
Boros Ernő