Harsány riadóztatásba fogott az elmúlt napokban a magyar nyelvű balliberális média, határon innen és túl, ugyanis szörnyű dolog esett meg: „szélsőségesen cigányellenes, fasiszta szöveget közölt az antifasiszta múltú Korunk folyóirat”, ahogy az anarchoszindikalista budapesti portál, a Mérce.hu fogalmazott „leleplező” cikkének címében.
A téma erdélyi habosításába azonnal belefogott a Soros-féle dollármédia itteni nyúlványa, a Transtelex.hu nevű kolozsvári portál, amely nyomban padlóba döngölte a szintén Kolozsváron szerkesztett havilapot. (A szűk körben terjesztett és olvasott folyóirat 1926-ban indult, 1940-es megszűnéséig balliberális periodikaként jelent meg, 1957 újraindították kommunista folyóiratként, az 1989-es rendszerváltás óta elitista társadalomtudományi lapként jelenik meg havonta. Sajtóberkekben a mai Korunkat az egykori ideológiai örökösének tartják, a neomarxisták a magukénak vallják és ez irányba várnak el tőle vonalas szerkesztői koncepciókat, miközben maguk a szerkesztők igyekeznek levetkőzni a vörös köpenyt, feledtetni a sarló-kalapácsos múltat.)
A „feljelentők” azt írták, hogy a „cigányság létét tagadó, az etnikum, a nép és a faj fogalmát összekeverő, a romakutatással foglalkozó szociológiát kommunizmussal vádoló cikk jelent meg a patinás, egykoron baloldali és hangsúlyosan antifasiszta szerkesztési elveket gyakorló kolozsvári Korunk 2023 szeptemberi számában. Az ügy nem egyedülálló, sőt újabb példa arra, hogyan terjednek a szélsőségesen emberellenes gondolatok a közbeszédben, és hogyan jutnak el nem várt helyekre is.”
Sok szót az esetre azért sem érdemes vesztegetni, mert annak ellenére megtették ezt sokan mások, hogy a folyóirat főszerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy elegánsan és tárgyilagosan a helyükre tette az ágaskodókat, felhorgadókat: „Fosztó Lászlót Győrffy Gábor szerkesztőkollégánk kérte fel egy cikk megírására. A szöveg a Korunk márciusi számában jelent meg, majd azt követően érkezett meg a szerkesztőség e-mail címére Németh György válaszcikke, amit mi megküldtünk Fosztónak, azt kérdezve, érdemesnek tartja-e a válaszra. Mivel a szerző úgy gondolta, hogy igen, és válaszolt is, mi mindkét szöveget egymás mellé téve közöltük őket lapunknak a Disputa rovatában. Ha Fosztó nem válaszolt volna, akkor valószínű, mi sem hoztuk volna le a cikket.” Anélkül, hogy részleteznék, hogy az említett szerzők és szerkesztők milyen körökben forognak és melyik politikai oldalhoz állnak közel, a reakciókat érdemes górcső alá venni: az ügyben megszólaló „éttermiségiek és publicisták” zöme a Korunk szerkesztőit hibáztatja, amiért helyet adtak a lapban Németh György vitacikkének. A szerzőt és írását rövid úton romagyűlölőnek, fasisztának, nácinak minősítették, felróva a kolozsvári szerkesztőségnek, hogy nem utasította el a közlését. Azaz a „demokratikus baloldal” cenzúráért kiált.
Megkérdeztük Pászkán Zsoltot, a romániai sajtót hivatásszerűen monitorozó elemzőt, hogy mi a véleménye erről az afférról. Ő elsősorban arra a sok szempontból eklatáns szövegre kívánt reagálni, ami a Transtelexen jelent meg szeptember 21-én A válaszadás nosztalgiája címmel (https://transtelex.ro/velemeny/2023/09/21/a-valaszadas-nosztalgiaja), íme: „Az eredeti Németh György-szöveg hiányában nem szándékozom tartalmi megjegyzést fűzni ehhez a belterjes (de helyesebb lenne lábszagút írni) »vitához«, pontosabban mondva az eszmei monopóliumot elveszítő, a magyar közösséget lassan 75 éve minden áron szellemi kalodába kényszeríteni akaró brancs (nincs jobb szó) nemzedékeken átívelő képviselőinek újabb őrjöngéséhez. Egyetlen elemet emelnénk ki e brancs egyik jeles képviselője, Fosztó László szövegéből, aki az olvasóra »kikacsintva« kápói közvetlenséggel veti oda: »Pedig nem is olyan régen azért mégiscsak egy jó kis társadalomnak voltunk tagjai. Nem igaz?« Hát, nem! Annak a társadalomnak csak a Domokos Géza, Markó Béla, Hajdu Győző, Kiss Tamás, Toró Tibor, Demény Péter, Fosztó László típusúak voltak a tagjai, és a stafétát egymásnak átadva kb. 60 évig sikeresen uralták is, senki által sem zavartatva és senki által meg nem kérdőjelezhetve (!), a magyar közösség szellemi és társadalmi életét a szerkesztőségekben, az egyetemi katedrákon, közoktatási tanítói, tanári állásokban, a művelődési intézmények élén és személyzetében terpeszkedve, kisajátítva maguknak a bukaresti és nagyjából a 70-es évektől kezdve a budapesti forrásokat és lehetőségeket!”
A nosztalgiázás kapcsán az elemző így fogalmaz: „Az a vita, amiről Fosztó László képzeleg, nagyrészt csak köztük, e brancs tagjai között zajlott, akik kápókként gondoskodtak arról, hogy a román »gulágon« tartott magyar közösségben nehogy »bűnös gondolatok« szökkenjenek szárba! Szabadságuk a kápó szabadsága volt, aki néhány »kiskanál baracklekvárért«, egy külön priccsért elvégezte a saját sorstársai szellemi gúzsbakötésének mocskos munkáját! Ha a brancs tagjai nagy ritkán kiléptek e belterjes körből és kegyet gyakorolva leereszkedtek a többi táborlakó közé, akkor ez a »vita« a kápó »kedélyes« beszélgetése volt két verési kör között a kínpadra feszített »másképp gondolkodóval«! Igen, a többség nem bírta a verést, és inkább úgy tett, mintha együtt nevetne a kápóval a sótlan viccein, és csodálatáról biztosította ez utóbbi szellemi hulladékát (»filozofálgatását«) hallgatva, az opportunistább pedig még egy kis látszatopponálást is megengedhetett magának, de csak azért, hogy az »ellenérv« tarthatatlanságának önleleplezésével még jobban kidomborítsa a kápó »nagyszerűségét” és »tévedhetetlenségét«. A kevés »átnevelhetetlent« pedig igyekeztek szellemileg mindenképpen, de néha fizikailag is megtörni, megsemmisíteni, eljelentékteleníteni, Prokrusztészként fenntartva maguknak a »jogot« az ágy általuk önkényesen és érdekeknek megfelelően változtatott méretének és alakjának meghatározására. És bár a gulág (legalábbis egyelőre) bezárta kapuit, a kápók ezt a monopóliumot, ezt a kiváltságosságot, ezt a megkérdőjelezhetetlenséget sírják vissza és utasítanak el bármilyen önreflexiót, mert erre egyszerűen nem képesek! Nem tudnak és nem is akarnak valódi vitát folytatni, nem szoktak hozzá, hogy szembesítsék őket ostobaságaikkal, és készek eladni magukat bárkinek, aki azt ígéri nekik, hogy a régi idők visszatérhetnek. Még akkor is, ha ehhez újra kápókká kell majd válniuk. Sőt, különösen ezért!”
R. B. M.
