Tragikus látni-hallani, ahogy egykori „közvéleményformálók” az idők múlásával és önnön eljelentéktelenődésükkel miként döbbentik rá az embert arra, hogy semmi sem örök. Pilhál György Havas a lejtőn című friss jegyzete a Magyar Nemzetben jelent meg, alább olvasható.
Mindnyájunkban lapul egy csöpp katasztrófaturista. Megnézünk riasztó felvételeket, meghallgatunk rémtörténeteket, elolvassuk kétségbeejtő figurák agymenéseit, még akkor is, ha pontosan tudjuk, ez nem tesz jót a harmóniánknak. Én például a minap elolvastam Havas Henrik rólam és Tamás fiamról szóló Facebook-leleményét. (Hogy miképpen kerültünk „Tanár úr” célkeresztjébe? Az epeömlötteknél nincs logika.)
A Magyar Nemzet két Pilhál nevű dolgozója közül a Tamás is tanítványom volt, kezdi történetét a fantáziadús ember, akinek, mint kiderül, az a baja, hogy Tamás fiam egyik írásában főmormotának nevezte Karácsony Gergelyt, én pedig egy másikban hóhányónak a nagy Lenint. Ebből fakadó döbbenetéhez kis történetet konfabulál a szerző: „A papa (Pilhál György) annak idején azzal bírt felhívni, hogy a gyerekről tudja ugyan, hogy teljesen hülye, de a szigorlaton legyek vele elnéző, és ő ezt úgy kéri, mint kolléga a kollégától. Cserébe most mit kapok? Karácsonyt, a főmormotát, és Lenint, a hóhányót.”
Csupán két baj van a „sztorival. Az egyik, hogy Tamás fiam sosem járt a nevezetes Havas-iskolába (a Pázmány bölcsészkarán végzett), ebből következik a másik: nem is kérhettem meg „Tanár urat”, hogy legyen vele elnéző a szigorlaton. A többi stimmel.
Amúgy soha életemben nem találkoztam a szemüvegszár-rágcsáló emberrel, hál’ Istennek. Mindez viszont újabb adalék ahhoz, hogy eredetit és igazat továbbra sem tud mondani a szellemi elfekvőből posztoló Facebook-huszár, akinek leépülése egyre látványosabb. Már csak azt nem értem, miért kell erről rendszeresen tájékoztatni a nagyérdeműt? Legyen ez az ápolóinak a gondja.
