Ablonczy Balázs – nemrég immár negyedik alkalommal megjelent – A visszatért Erdély 1940–1944 című, általam is nagyra értékelt könyvének 31–32. oldalán a következő mondatra bukkantam, a két világháború között Romániára vonatkozóan: „a kisebbségi elnyomás foka változó volt: a liberális kormányok időszakában nagymértékben érvényesültek a nemzetiesítő tendenciák, míg a nemzeti parasztpárt kormányzása (1928–1933) idején ezek alábbhagytak”.
Szerintem ez a megállapítás – legalábbis a Nagykárolyban megjelent korabeli magyar nyelvű újságok vonatkozásában – megkérdőjelezhető. Erre a következtetésre a Szatmármegyei Közlöny 1924 és1938 között nyomdafestéket látott példányait tartalmazó (igaz, nem teljes) kollekciók alapos áttanulmányozása közben jutottam. De csak mire végeztem a lapok átböngészésével. Előtte hosszú ideig úgy tartottam, hogy mivel „a liberális kormányok időszakában” a Szatmár megyében megjelent magyar újságokat cenzúrázták, „a parasztpárti kormányzás idején” viszont nem alkalmaztak cenzorokat, a parasztpártiak nagyobb sajtószabadságot biztosítottak a nemzetiségi újságok számára (is). Csakhogy a Szatmármegyei Közlönynek „a parasztpárti kormányzás idején” megjelent lapszámaiban a következőkhöz hasonló híradásokra bukkantam:
* 1930. október 15. – „A Nagykároly és Vidéke laptársunk felelős szerkesztőjét és kiadótulajdonosát: Gál Samut a kolozsvári bíróság egyik cikkéért egy hónapi fogházra és 1000 leire büntette. A lapok állam elleni izgatásról szólnak.”
* 1933. február 5. – „Lázításért 3 havi fogházra ítélték a Szatmári Újság szerkesztőjét. […] Manyák József ellen a szatmári királyi ügyészség emelt vádat a Szatmári Újságnak a múlt év december 3, 7, és 8-iki számában megjelent cikkek miatt. Ezek a cikkek a Kolozs megyei revízióellenes tüntetésekről szólottak, és beszámoltak azokról a magyarüldözésekről, amelyeket felelőtlen izgatók rendeztek a Kolozs megyei magyar községekben. Az ügyészség lázítást látott ezekben a cikkekben és vádiratot adott Manyák szerkesztő ellen avval, hogy a cikkek hangja alkalmas a szatmári román és magyar lakosság között a béke megzavarására. […] Az ítélet indokában kimondja a bíróság, hogy nem a cikkekben foglaltak miatt, hanem azok hangjáért hozott marasztaló ítéletet.”
* 1933. augusztus 13. – „Betiltották és elkobozták a Nagyváradon megjelenő Erdélyi Magyar Szót.”
* 1933. november 29. – „Kertész László újságíró a Szatmári Újságban két politikai cikket írt, amelyek alapján az állam belső rendje ellen elkövetett izgatás miatt vád alá helyezték. A szatmári törvényszék Kertész Lászlót az alarm-törvény 1§-a alapján három hónapi fogházra ítélte.”
* 1933. november 15. – A Szatmári Újságban ez év október 18-án „Üzenet át” és „Nekünk nincs mit megsiratni” címek alatt két cikk jelent meg. A cikkeket Figus Albert újságíró a fent jelezett újság belmunkatársa és a Magyar Párt szatmári tagozatának elnöke írta. Figus a két cikkben a csehszlovák kormány azon ismeretes rendeletével foglalkozott, amellyel Kassán, Pozsonyban és más városokban megtiltotta a magyar nyelv hivatalos használatát. E cikk elolvasásakor is bizonyára unatkozott az újságolvasó és azt gondolta: Nincs benne semmi. Ám a szatmári ügyészségnek más véleménye volt. A két cikkben az ügyészség államellenes izgatást látott és a Marzescu-törvény alapján vádat emelt Figus Albert ellen.”
Korábbi véleményem a hasonló híradások hatására módosult a „nemzetiesítő tendenciák” parasztpárti kormányzás idején történt „alábbhagyásával” kapcsolatban. Ma már a következőket gondolom ugyanerről.
Trianon után Nagy-Romániában politikai parancsra a nyilvánosság előtt külföldön és belföldön egyaránt azt a látszatot kellett kelteni, mintha az országban a kisebbségek demokratikus bánásmódban részesülnének. Például saját újságjaik, kiadványaik lehetnek, amelyekben esetleges elégedetlenségüknek is hangot adhatnak. Ugyanakkor a két világháború közötti időszak legnagyobb részében, tehát „a liberális kormányok időszakában” (legalább a Szatmár megyében megjelent újságok esetében) cenzort alkalmaztak. Ami azt jelentette, hogy a közlésre szánt cikkekből a cenzor minden olyan információt kihúzott, amely megítélése szerint a kisebbségek elnyomásáról árulkodhatott. Ezzel szemben „a parasztpárti kormányzás idején” a cenzorok munka nélkül maradtak ugyan, ám azokat az újságírókat, akik a hatalom által elvárt „óvatosság” figyelmen kívül hagyásával fogalmaztak, feljelentették, bíróságra citálták, pénzbírsággal, bebörtönzéssel büntették vagy legalább megfélemlítés céljából meghurcolták. Más szóval akkoriban nem cenzorok alkalmazásával, hanem az újságírók „öncenzúrára” szorításával korlátozták a sajtószabadságot.
Ezt a Szatmármegyei Közlöny cikkírója a lap 1933. november 15-i számában a következőképpen igyekezett tudatni. „Az olvasó nem gondol arra, mert nem is érdekli, hogy mennyire megnehezedett a kisebbségi újságírás. […] Természetesen nem a megírás technikájáról van szó, hanem arról az óvatosságról, amit az egyes mondatok leírása körül fejt ki a kisebbségi újságíró, hogy politikai tárgyú cikkeinek stílusa és hangja ellenszenvet ne szüljön a többségi nemzet tagjai között.”
Nézőpont kérdése, hogy a cenzort alkalmazó vagy az öncenzúrára szorító tekintendő-e inkább „alábbhagyott” elnyomási formának. És az sem zárható ki, hogy nem csupán a sajtó esetében volt csak látszatra valamivel elviselhetőbb a parasztpártiak által biztosított szabadság…
Boros Ernő
