Erdélyről sok minden eszébe jut a magyar embernek, különösen a magyarországi magyaroknak, de az biztosan nem, hogy errefelé ugyanúgy dübörgött és dübörög a rockzene, mint másutt. Zilahi Csaba kolozsvári rádiós poénos című kötete (Erdélyi magyaRock 1970–2010) most jelent meg, a kolozsvári ünnepi könyvhéten mutatták be.
A szerző 32 éve rádiós újságíró, szerkesztő, de persze – mint majd minden fiatalember – annak idején maga is belekóstolt a zenei életbe. Gitárosként próbált helytállni, de a sors úgy hozta, hogy inkább a nézőtéren tombolt az Edda-, a Beatrice- és az LGT-koncerteken. Később már ismert zenészekkel volt alkalma interjúkat készíteni.
Ilyen előzmények után most kötetbe gyűjtötte az erdélyi popzenei élet dokumentumait. A könyvről a következőt írja a Krónika: „A több mint 250 oldalas, fényképekkel gazdagon illusztrált könyv, bár felsorakoztatja az 1970 és 2010 között létező legfontosabb zenekarokat, ahogy a szerző is megfogalmazta, igyekszik nem lexikonszerű lenni. Nemcsak száraz leírásokat tartalmaz, hanem visszaemlékezéseket, újságcikkeket, szórakoztató történeteket is, illetve a zenekarokon túl szó esik tehetségkutatókról, érintőlegesen fesztiválokról is.”
Persze a könyvben felidézett korszak Erdélyben és Közép-Európában amolyan kísérleti terepe volt a popkultúrának. Az együttesek a világsikereket arató nyugati zenekarok mintáiból építkeztek, de közben nyilván számos helyi kulturális elemet is felhasználtak. A kommunista diktatúra évei alatt szinte kötelező is volt „másfajta zenét csinálni”, mint az angolok vagy amerikaiak.
De az is benne van a kötetben, hogy Erdélyben nagyon sok együttes lépte át az etnikai határokat. A könyvbemutatón a szerző úgy fogalmazott: az együttesekben általában románok, magyarok és németek együtt játszottak, így a zenét, a dalokat általában többnyelvűség jellemezte, legtöbbször románul, magyarul, angolul is énekeltek.
Nem meglepő. Meglepő viszont, mennyire szűk lokalitásokban éltek a korszak bandái. Már-már a leghagyományosabb népi kultúra mintáit követi az a fajta regionalitás, ami ezeket az zenei formációkat jellemezte. A gyimesi, mezőségi, barcasági és a többi tájegység táncai, zenéi mind-mint egyedi sajátosságokat hordoznak, pontosan ugyanazt a lokalitást képviselve, amit Zilahi a rockbandák világában megfigyelt. Úgy fogalmazott, a Kolozsváron nagyon ismert és kedvelt együttest nem ismerték mondjuk Háromszéken, a csíkszékiről pedig nem hallottak Marosvásárhely környékén. Kivétel talán a nagyváradi magyar Metropol Group és a temesvári multietnikus Phoenix volt.
Ezt a regionális tagolódást a könyv szerkezete is követi: a zenekarokat a lokális elvek mentén mutatja be a szerző. A kötetben közel száz zenekar szerepel, olyan bandák, amelyek Zilahi Csaba szerint letettek valami marandandót az asztalra, voltak saját számaik, fennmaradtak utánuk lemezek, felvételek. Mindazonáltal ez a válogatás is pont olyan szubjektív, mint amilyen bármilyen szelekció lehet.
(Forrás: Magyar Nemzet, Fotó: Liget.ro/Pinti Attila)
