Egy-két megnyilatkozás a közelmúltból, tanulságnak. Sok mindenért becsülendő, rendkívüli tehetségű magyar politikus szájából hangzottak el a szavak: „Uraim, a kultúra nem az én asztalom, az az önök asztala.”
Szentséges Szűz Máriám. Idáig jutottunk. Gyurcsány és Lendvai Ildikó után is. Borzalom. „Mindig minden a kultúrán múlik. A jó politika felismeri ezt, és megteremti a kulturális mozgásteret, és maga is a kultúra részévé és szolgájává válik.” Egy annyit, de annyit gyalázott-rágalmazott, kiváló ember és nagyszerű gondolkodó mondta mindezt. Akiről Alexa Károly joggal tehette föl a költői kérdést, hogy vajon nem ez a nagy író volt-e a legokosabb magyar ember a XX. század végén és a következő század elején? (Csurka Istvánnak hívták.)
Ha egymás mellé tesszük fenti két idézetet: égnek állhat a hajunk. Fel kellene ordítanunk az első után, hogy de hát a kultúra – a magyar kultúra –, jó uram, mindnyájunk asztala! Mindig, mindenkor, mindenhol! Minden nap a kultúra napja, minden, de minden kultúra. Alapkérdés, hogy a kultúra áthatja-e – és mennyire – a társadalmat. A nemzeti kultúra pedig, a maga sajátságosan egyedi, felemelően eredeti mivoltában, korszerű válaszokat adván a legfontosabb kérdésekre táplálja, ébren tartja és folyamatosan továbbadja a jövőnek mindazt, amit magyar nemzeti szellemnek, utánozhatatlanul és kivételesen különleges módon a miénknek, a mi legnagyobb kincsünknek mondhatunk.
Ennyi. Ilyen egyszerű ez. Minden külön asztal nélkül.
Másrészt a második idézetet követi egy újabb: egy új magyar történelmi korszak kezdetén, 2012 elején, alig néhány héttel halála előtt ezt írhatta Csurka István: „Valami nagyszerű van most a vészben kibontakozóban […], minél világosabban látszik, hogyan akar Vásárosnamény, Bugac vagy Mohács hozzájárulni a magyar kultúrához: minél többet és többször serénykedünk […], annál többet tettünk az új magyar kultúráért. Csak ez ment meg bennünket.” Elérkeztünk volna a lényeghez.
Ha nem előz meg bennünket 2026. április 12-e. Minden vonatkozó előzményével együtt. Még boldogult ifjúkoromban, újdondász szegedi újságíróskodásom évei alatt volt egy jópofa jogász cimborám, Pali. Járt be hozzám a szerkesztőségbe, jártunk be vele a kellő alkoholfogyasztásra a különféle szórakoztatóipari egységekbe, rengeteg jóízű, kitűnő beszélgetés kíséretében. Tisztafejű, nagylelkű, talpig becsületes, eszméktől fűtött, haza- és szabadságszerető, a Kádár-rendszer álszentségeit és a szovjet hódoltság egész valóságát hajszálpontosan, nagyszerűen látni és értelmezni képes fiú volt.
Egy, egyetlenegy bibi volt csak vele. Amint bölcsész lelkemmel bármiféle szép, nagy, emelkedett, költői-irodalmi-művészi magasságot (idézetet, utalást, példázatot stb.) hoztam elő, a teljes és tökéletes értetlenség és leginkább: iszonyúan feltűnő és lebírhatatlan érzéketlenség sugárzott róla vissza rám, kitartóan és magabiztosan. Körülbelül annyi affinitása volt a kultúrához, a művészet, az emberi szellem magasabbrendű darabjaihoz, mint nekem mondjuk a különben nagyra becsült kazánkovács szakma vagy éppen a biokémia vagy a kvantummechanika rejtelmeihez.
Az analógia, sajna, több mint beszédes.
Az elmúlt másfél évtizedben – a mindenkori kivételek előtt bár tisztelegve – kormányzati szinten ilyen drága Palikkal voltunk kultúraügyekben körül véve. Alighanem a kelleténél jóval nagyobb számban. Nem, nem vettek ők palira bennünket, eszük ágában sem volt ilyesmi, csak éppen a tizenhat év összességében kifejezetten gyenge kulturális politikájának mélyebb rétegeiben – igen helyesen mondta a napokban egyik kiváló, ragyogóan nemzeti szellemű értelmiségi harcostársunk – az húzódik meg, hogy a kultúra igazi, komolyabb-elmélyültebb értelmét, értékét nem értették meg a döntéshozók.
Talán az egyedüli hősies kísérletkivétel e másfél évtized alatt alighanem csak szegény jó Kásler Miklós lehetett a maga fura, magyar abszurd módra karakteres valóságában: a kultúra, a humaniórák ügyéért szenvedélyesen rajongó, hozzáértő, nagyszerű affinitású, neves onkológusprofesszor.
Idézzük csak fel a történteket!
A Magyar Idők hasábjain 2017. november 16. és 2018. szeptember 30. között jelenik meg Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozata tizenöt részben. Elég komoly vita támad, 2018 nyarának végéig többek között megszólal a végül lemondásra kényszerülő Prőhle Gergely államtitkár éppúgy, mint Mezey Katalin és Szentmártoni János, Ács Margit és Száraz Miklós György, Fricz Tamás és Szentesi Zöldi László, Ágoston Balázs és Pataki Tamás, Bán Mór és e sorok írója.
Nemsokára A kultúra diktatúrája címmel könyv is napvilágot lát, amelynek szerzője – Bayer Zsolttal duóban – a vitát elindító Szakács Árpád. A nagy purparlé konklúziói egyértelműek. Annak ellenére, hogy az első írások megjelenése után volt olyan magát nemzeti érzelműnek hirdető, így is számontartott professzor, aki dühtől tajtékozva, vadul kiáltozta az alig pár éve létrehozott tudományos intézet folyosóján, hogy de hát ki a fészkes fene az a Szakács Árpád? (1980-ban született a bihari Köröstárkányban, a nagyváradi Ady-gimnáziumban érettségizett – szerk. megj.)
És imígyen nagyjából el is érkeztünk a már idézett Csurka István-i megállapításokhoz. Nem véletlen, hogy egyre többen mondják: látnok lehetett. A róla készült, máig egyetlen könyv szerzőjeként állíthatom: valószínűleg tényleg az volt. Miként ő mondta: a kultúra valóban minden, és valóban csak az menthet meg bennünket. Ezért kell harcolni érte.
Orbán Viktor 2018. október elején a felújított budai Vigadó átadásán, a Hagyományok Házának megnyitásakor azt mondta, hogy „kultúrharc nem Magyarországon, hanem Európában van”, utalván az akkoriban már fölerősödőben lévő keresztény kultúrkör-ellenességre és iszlám nyomulásra, az itthoni dolgokat meg lazán elintézte annyival, hogy „néha azt hallom, Magyarországon kultúrharc zajlik […], azt gyanítom, hogy az egyes pozíciók körüli lökdösődés, a kultúrfilozófiák közötti hírlapi vita talán a modern élet megszokott rendjéhez tartozik. […] Magyarországon inkább kultúrbéke van: lassan teljes egyetértés formálódik arról, hogy a jövőnket a családra, a munkára és a nemzet újraegyesítésére kell építeni.”
Az egy másik színdarab. És a hírlapi viták, sokan tanúsíthatjuk, egyáltalán nem különböző kultúrfilozófiák között vagy körül zajlottak, a család, a munka és a nemzetegyesítés kérdésköre pedig a létező legszorosabban összefügg a mindent átszövő és meghatározó kultúra egész univerzumával. Akár úgy is, mint a modern élet megszokott rendjéhez tartozó dolog.
Ami azután, azóta – máig – történt: részint az égvilágon semmi, már ami a kormányzatot gátlástalanul gyűlölők ostoba finanszírozásának folytatását illeti. Továbbá a kormányzati politikához valóban, átélten hű emberek tekintélyes hányadának elhanyagolását, lekezelését és ezzel párhuzamosan jó néhány tehetségtelen törtető látványos, „ő a mi emberünk” támogatásainak állandóságát. Mostanra elértünk a volt illetékes miniszter (Hankó Balázs gyógyszerész – szerk. megj.) NKA-botrányáig és addig a szánalmas szerepléséig, ami Rónai Egonnal készült.
Kultúrharc után és kultúrharc előtt vagyunk. Mert – még egyszer Csurkára utalva – miként eddig, ezután is minden a kultúrán múlik. Akár felismeri ezt a politika, akár nem: mi tudjuk. És távolról sem utolsósorban: higgyék el, rutinunk van elég. Legalább úgy Balassitól vagy Pázmánytól idáig. Edzettség dettó. Egy kitűnő délvidéki magyar költő írta: nem lesz háború, mert már régóta háború van. És mi csak azt folytatjuk, amit eddig.
Domonkos László / Magyar Nemzet
