Dan Tanasă, a román szélsőnacionalista aktivista, akit felesleges lenne bemutatni a romániai magyar olvasónak, nemrég felszólalt a bukaresti Képviselőházban., ahol az AUR színeiben politizál. Csupán egy az általa akkor közkinccsé tett magvas gondolatokból: az ázsiai (bangladesi, nepáli, pakisztáni stb.) vendégmunkások alkalmazására célozva közölte, hogy a bevándorlást támogató hatóságok és politikai pártok visszahozzák a leprát Romániába.
A romániai média bőséges tájékoztatást nyújtott arról, amit a jeles honatya a televízióadóknak köszönhetően mindannyiunk okulására ezen kívül még mondott – akit érdekel, utánanézhet. A magam részéről nem a nagy nyilvánosság előtt elhangzott honatyai eszmefuttatásra, hanem arra kaptam fel a fejemet, hogy az írott és audiovizuális román sajtó egy része a (máskor hazafiként emlegetett) férfiúnak ezt a megnyilatkozását xenofóbnak (idegengyűlölőnek) minősítette és elítélte.
Természetesen nem amiatt keltette fel a figyelmemet a médiaorgánumok rosszalló reakciója, mintha Dan Tanasănak erről a képviselőházi szerepléséről mást gondolnék. Reagálásom annak szól, hogy ugyanazok a tömegtájékoztatási eszközök tették szóvá és ítélték el az ázsiaiaknak „címzett” xenofób kijelentéseket, amelyek sok éve következetesen elmulasztják észrevenni és helyteleníteni a magyarellenes megnyilvánulásokat. Amelyekből pedig sokkal több, sőt – megfelelő ellenintézkedések híján – egyre több van. Elég csupán annyit megemlíteni ebben az összefüggésben, hogy bizonyos labdarúgó-csapatok mérkőzései alkalmával (de nem csak) a lelátókon hosszú ideje már úgy hangzik fel az „Afară, afară cu ungurii din ţară” (kifelé az országból a magyarokkal) skandálás, mintha ez a hasonló rendezvények természetes velejárója lenne. Ugyanazok, akik a bangladesiekkel szembeni idegengyűlöletet mondhatni azonnal jelzik és példásan elítélik, a magyarellenesség felett szemet hunynak, no meg persze helyteleníteni is „elfelejtik”. Vajon mi ennek a sajátságos jelenségnek az oka? Szerintem kiderül, ha röviden áttekintjük Bukarest Trianon utáni magyarságpolitikáját…
A világháborúk közti valamivel több mint két évtizedben (amíg Észak-Erdély román adminisztráció alatt állt) a következő három is a „Dîmboviţa parti politika” legfőbb törekvései közé tartozott:
- Belföldön elhallgattatni a magyar szót, általában visszaszorítani, elnyomni, mindent, ami magyar.
- Belföldön és külföldön egyaránt terjeszteni, illetve minél többekkel elfogadtatni azt a tézist, hogy Erdély „ősi román föld”, lakóinak többsége román, tehát a Trianonban elhatározott országhatár-módosítás olyan helyzetet teremtett, amin szükségtelen változtatni.
- A Trianontól az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszaítélő második bécsi döntésig terjedő időszakban különböző módszerekkel igyekeztek elérni Erdély mielőbbi és minél alaposabb magyartalanítását.
Az e hármas cél kivitelezése érdekében alkalmazott módszerek egyike a magyarság rágalmazása, becsmérlése, szidalmazása, az egész világ szemében való minél alaposabb „befeketítése” volt. A második világháború idején ennek a sajátos módszernek a bevetése nemcsak folytatódott, de nagyobb hangsúlyt kapott.
Amikor az 1944. augusztus 23-i, Hitler mellől Sztálin mellé történt átállás után a román hadsereg a szovjetek mellett Észak-Erdély elfoglalására indult, a magyarság nagy nyilvánosság előtti pocskondiázása, mocskolása, fenyegetése, illetve a román lakosság mesterséges magyarellenesítése a tetőpontjára hágott. A román adminisztráció egész Észak-Erdélyre történt kiterjesztése (1945. március 13.) után kecsegtető ígérgetésekben bővelkedő magyarellenesség-szünet következett, ami azonban igen rövid ideig, nagyjából addig tartott, amíg 1947. február 10-én aláírták a két ország közötti trianoni határt formailag is véglegesítő magyar–román békeszerződést. (Az addig hatályos – 1944 szeptember 12-én aláírt – szovjet–román fegyverszüneti egyezményben ugyanis ez állt: „A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik s egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassék vissza Romániának.” Tehát tulajdonképpen csak 1947-ben dőlt el véglegesen, hogy Erdélynek egy kisebb része se „adassék vissza” Magyarországnak.)
E nevezetes dátumot követően a magyarok hol hallgatólagosan, hol nyíltabban támogatott, történelemhamisítással egybekötött rágalmazása és szidalmazása a kommunizmus idején is tovább folytatódott Romániában. (Igaz, a Vörös Hadsereg 1958 nyarán történt kivonulásáig a szovjetek a proletár internacionalizmus jegyében valamennyire fékezték a nacionalista kilengéseket.)
Nos, a magyarellenesítés, bár átszabott propagandamezbe bújtatva, de az 1989-es változások óta se ment ki a divatból a balkáni országban. (Csak a 2007. január 1. előtti hónapokban fogták vissza némileg Bukarestből, a kisebbségekkel szembeni toleranciát mutatandó, annak érdekében, hogy Romániát felvegyék az Európai Unióba.)
Summa summarum: a mai Romániában a más nemzetek becsmérlésével ellentétben a magyarszidást azért nem kezelik xenofób megnyilvánulásként, mert több mint száz éve a mindenkori román hatalom nemcsak tolerálja, hanem egyenesen bátorítja, illetve a háttérből támogatja az agressziónak ezt a formáját. Aminek eredményeként a többségi, egyedüli államalkotónak tekintett nemzet tagjai úgy megszokták a magyarellenességet, hogy a közélet velejárójaként érzékelik és természetesnek tartják. Eszükbe sem jut kétségbe vonni a helyénvalóságát. A lélekbúvárok ezt a jelenséget illuzórikus igazságeffektusnak, vagy kognitív torzításnak nevezték el. Arra a tulajdonságunkra alapszik, hogy valamely hazugságot hajlamosak vagyunk igaznak elfogadni csupán azért, mert már korábban is többször hallottuk vagy olvastuk. Az ismétlések által számunkra ismerőssé tett hamis állítást az agyunk hitelesként értelmezi.
Románia politikusai és tömegtájékoztatásai eszközei több mint száz éve ismételgetik ugyanazokat a magyarellenes hamis állításokat: évszázada magyarellenesítenek.
Boros Ernő
