Párhuzamos világok, avagy Marosvásárhely metamorfózisa

Az unalomig ismételt – és mindeddig senki által meg nem cáfolt – vélekedés szerint  Marosvásárhelyen a két legnépesebb etnikum, nemzeti közösség – a magyar és a román – egymás mellett, két párhuzamos társadalomban él. Átjárás pedig nincs, vagy csak alig van a két oldal között. Az érintkezési pontok – a vegyesházasságokat leszámítva – is ritkák, többnyire a felületes munkahelyi kapcsolatokban merülnek ki. A találkozási pontok legfőbb és egyetlen helyszínei a bevásárló központoktól, a sportesemények színhelyein át a hivatalokig terjedő közösségi terek. Ennyi.

A legtöbb, amit kívánhatunk, ha nem zavarjuk egymás köreit. Ez inkább a magyarság részéről fogalmazódik meg szelíd elvárásként, be nem teljesült óhajként, hisz a Trianon óta tartó román terjeszkedés, a folyamatos homogenizációs törekvések – értsd: a románság betelepítése, a város magyar jellegének eltörlése – évtizedei alatt a vásárhelyi magyarság egyre csak hátrált, naponta érik kudarcélmények, érdekérvényesítő ereje annyira minimális, az önfeladásban már odáig jutott, hogy lassan képtelen élni a törvényadta jogaival is.

Naponta megtapasztalhatjuk, hogy város új lakói – a románok szisztematikus betelepítése hat évtizede folyik – úgy viselkednek, mintha velük kezdődne az élet, legalábbis Marosvásárhelyen. Felsőbbrendűségük hamis érzetében – vagy beteges kisebbrendűségi komplexusuk által hajtva – nem hajlandók tudomásul venni, hogy Marosvásárhely, sőt előtte Székelyvásárhely már akkor szabad királyi város, illetve lakossági adómentességgel és vásártartási joggal rendelkező város, amikor nekik még szavuk sem volt a település elnevezésére.

Ma viszont ha körülnéz, aki körülnéz a városban azt látja – az utcák, terek, középületek feliratozásából kiindulva mindenképp –, hogy ez egy román település. Az itt élő, a lakosság közel felét kitevő magyar lakosság mintha nem is lenne. Ez van, ha csak mi igyekszünk görcsösen arra, hogy nehogy már megsértsük a románok nemzeti érzékenységét, ők viszont – nyilván a kölcsönösség jegyében – még csak tudomást sem hajlandók venni rólunk. Magyarán: merünk kicsik lenni. Sőt, azt mondanám: merünk nem lenni.

Ezt az alapállást sugallja nekünk a városi képviselőtestület RMDSZ-es frakciója is – polgármesterestűl, alpolgármesterestűl –, akik csak románul hajlandók megszólalni a képviselőtestületi üléseken, bár a közigazgatási törvény – bizonyos feltételek mellett – lehetőséget biztosít az anyanyelv használatára. A fenti hozzáállás vezethetett el oda, hogy három éve a városháza hivatalos honlapjának magyar nyelvű változatán „tragumuráknak” nevezzék a vásárhelyieket, amit aztán idén megfejeltek azzal, hogy „kártierkupa” néven lakótelepi labdarúgó tornát hirdettek. Tették ezt Aranka György, a Bolyaiak, Petelei István, Molter Károly, Kemény János, Sütő András és Székely János városában.

Ilyen mértékű kishitűség, igénytelenség – nevezhetnők bátran nemzeti önfeladásnak is – láttán már meg sem lepődünk azon, ami a minap történt: egy alig elindult akció – projekt, ahogyan manapság nevezik – során a város híres – magyar és román – személyiségeinek a portréját szándékozták felfesteni több vedlő vakolatú tömbház falára. Csakhogy amikor a Tudor lakótelepen a városépítő Bernády György portréját kezdték festeni, a türelmetlen lakók – akiknek fogalmuk sem volt, kicsoda az ábrázolt, de a jelek szerint nem is érdekelte őket – elkergették a művészeket.

Igencsak találó az említett projekt neve: Metamorfózis.

Szentgyörgyi László (Pesti Srácok / Erdélyi levelek)

Total
0
Megosztás
Előző hír

Világítás a Székelyföld autonómiájáért

Következő hír

Levelet küld az NVI a külhoni magyar állampolgároknak

Related Posts
Total
0
Megosztás